Kis magyar (kismagyar) woke áttörés: kitiltja az MLSZ a Nagy-Magyarországot ábrázoló molinókat, zászlókat és drapériákat a magyar labdarúgó-válogatott mérkőzéseiről.
Merjünk kicsik lenni? Furcsa helyen és furcsa időzítéssel éled újjá a Kovács László-i diplomáciafilozófia, pont húsz évvel később. A magyar futball elmúlt (minimum) 35 évének legjobb esztendője, válogatott- és klubsikerek évada után, egy izgalommal várt európai bajnoki selejtezős év előtt maga a Magyar Labdarúgó Szövetség rondít bele az épp a magyar futball mellé odaállt széles tömegek és a magyar foci viszonyrendszerébe.
E sorok írója nem fociultra. Nincs rávarrva Nagy-Magyarország, és nincs ilyen pólója sem. Mert lehet dolgokat, gondolatokat és érzelmeket nem kívül hordani. E sorok írója egyszeri magyar ember, akit érdekel a magyar múlt, érdekelnek a magyar történelem mélyrétegei, és erős szolidaritást érez mindazokkal, akik a régi időkben vagy épp manapság hátrányt, üldöztetést vagy még ennél is súlyosabb dolgokat szenvedtek el magyarságuk miatt.
A kulturális önazonosságé. A minket összekötő hagyomány és közösség felvállalásáé.
És egy szót itt nem mondtam ki: az etnikait. Mert ez a csodálatos a magyarságunkban, hogy a mi nemzetünk esetében másodlagos kérdés a vérség, a genetika kérdése. A magyarság a kulturális identitáson, egy csodálatos, rendkívüli nyelven, az abból kivirágzó, unikális kultúrán, valamint egy sokszor a legkevertebb vérű nemzedékek által fenntartott magyar államiságon alapszik.
Mert kultúrnemzet vagyunk. Így és ettől vagyunk kultúrnemzet, nem pedig valami azonos etnikumúakból álló, idegen etnikumúakkal nem keveredő, magába forduló, kifelé ellenséges horda a messzi északon, keleten vagy délen, bármikor a történelem során.
Messzire kalandoztam? Nem, pont a lényegről írok.
Mert a fentiek végeredménye az is, hogy
– mi több, ma már Stylesok, Kerkezek meg Negók erősítik a magyarok csapatát, mert ezt választották, a magyarok színeiben futnak ki a pályára, Magyarországnak akarnak sikereket és dicsőséget szerezni.
Elmúlt ezer évünkben mennyi felől és mennyien jöttek be ide, és váltak hamar vagy néhány nemzedék alatt magyarrá, hétköznapi emberekként vagy kiemelkedő személyiségként építve és gazdagítva a mindenkori Magyarországot?
A Nagy-Magyarország jelképek, igen, egyrészt a trianoni trauma és annak feldolgozásának szimbólumai. És egy nemzeti közösség összetartozásáé.
Mondhatjuk, hogy ez politika? Na igen, de akkor minden politika.
De hadd mutassak rá valami ennél is politikusabbra a mai stadionokban: a térdeplésekre meg a szivárványos karszalagokra.
Na, az nem más, mint kortárs, őszinte és kőkemény politika!
Az belefér – mit belefér, támogatandó, terjesztendő –, hogy egy óceánnal arrébb fekvő nagyhatalom belső történelmi és politikai meghasonlottságára, egyben egy mai és sokszor szélsőséges, romboló radikális etnikai politikai mozgalomra, a Black Lives Matterre utaló gesztust, a térdelést Európa és ezen belül Magyarország focipályáira vigyék?
Az belefér, hogy szexuális kisebbségek mozgalmi jelképeit a focipályákon hordozzák?
még csak nem is a focipályán, hanem a lelátókon?
Különben is, ha önmagában a Nagy-Magyarországot nézzük, az de facto egy történelmi térkép. Már az is probléma? Talán uszít valaki ellen ez a térkép? Becsmérel, szidalmaz, kurvaanyázik valakit ez a térkép?
Ugyan már! Leginkább pont azt mondható, hogy egy mai, saját nagy közösségétől elszakított kisebbség, a külhoni magyarok melletti szolidaritás jelképe ez a térkép.
De akár csak térképként gondolunk rá, akár kifejtjük a térkép mögötti utalásrendszert és jelentéstartományokat, fájdalmas azt látni, hogy nem is egy nemzetközi szervezet vagy valami idegen finanszírozású progresszív gittegylet, hanem a Magyar Labdarúgó Szövetség megy neki a magyar focit támogató tömegek körében népszerű jelképnek.
Egyébként ha már így belejött a wokeizmusba a szervezet, adok egy pro tippet nekik!
Van ez a magyar címer nevű dolog: része annak egy vörös-ezüst sávozású terület, amivel a néphagyomány olyan mai határainkon túl ívelő folyókra utal, mint a Duna, Tisza, Dráva, Száva; egyébként pedig az egykori Nagy-Magyarország területét meghódító, államot alapító, annak ellenségeit legyőző Árpádok címere.
Meg van egy kis zöld hármas halom is rajta, ami szintén a néphagyomány a Mátra, valamint a mai magyar határokon túl fekvő Tátra és Fátra hegységekként azonosít. A kettős keresztre mint a diadalmas keresztény országok és uralkodók jelképére már nem is merek utalni, hát hova vezethet ez a vallási tobzódás?
És ezt a politikával, történelemmel, háborúkkal és hódításokkal terhelt címert a magyar válogatott játékosai, Szalaiktól Negókig, Kleinheislerektől Stylesokig büszkén hordják a mellkasukon, mutogatják, megragadják, csókolgatják, hangulatoktól függően, egymásnak, a nézőknek, a tévék kameráinak.
Hallatlan, nem? Itt az idő lépni valamit, kedves MLSZ, nem?!
Ha ha. Nem.
Most inkább csak szomorú vagyok. De majd igyekszem szurkolni a magyar válogatottnak az idei első mérkőzésén. Politikamentesen, közösségiérzés-mentesen, nemzetibüszkeség-mentesen, jah.
(Rajcsányi Gellért, mandiner.hu)
