A képviseleti demokrácia száz éve halott. Keretei még állnak, de szelleme rég kiveszett. Jelenleg Tordai Bence artikulálatlan üvöltözése mellett egy globális technokrácia épül fel, a demokratikus politika napjai pedig meg vannak számlálva. Legjobban abból lehet megítélni a parlamentarizmus helyzetét, hogy az emberek mennyire hisznek a nyilvános vita jelentőségében.
Ő a kísértet a romok között, ő az, aki az utolsó reményeinktől is elriaszt, amikor bármilyen értelmet akarunk tulajdonítani a demokratikus vitáknak. Maga Tordai sem hisz már a vitában és lassan az egész országot is sikerül meggyőznie róla, hogy a vitáknak semmi értelme. Nem gondolja, hogy értelmes módon is lehet ütköztetni az érveket, mert ő egyes egyedül saját magában hisz. Reggeli kávéjához instant megigazulást kortyol és önelégülten mosolyog a tükör előtt. Ő már megérkezett azokra a ritka levegőjű magaslatokra, ahol az ellentéteknek nincs többé értelme. Onnan föntről mi magyar választópolgárok nagyon kicsik vagyunk ám! A vitáink, a közjóról alkotott különféle nézeteink eltörpülnek Tordai Bence perspektívájában. Észbontó, hogy a választók egy töredékrésze mégis elhitte, hogy ennek az országszomorítónak a parlamentben kell ülnie.
Csak úgy tűnt, mintha Tordai az Országgyűlés ülésén kritizálta volna Carl Schmittet. Ez csak látszat! Egy látszatpolitikus látszattevékenysége, hiszen Tordai nyilván még ezt sem gondolta komolyan. Bármennyire is fontosnak tartjuk a vitát és megvetjük a politikai kultúrát semlegesítő erőket, valószínűleg már
mert a képviselő úr az, aki nem hajlandó demokrata módjára viselkedni. Amikor e sorok írója nyilvánosan felszólította, hogy fogalmazza meg Schmittel kapcsolatos kritikáját, tegye próbára az érveit egy nyilvános vitában, végre kiderült, milyen erélytelen, kritikátlan és gyáva szellem is Tordai Bence. Buzgón költögeti a jólértesültség kultúráját, fáradhatatlanul dagasztja a magafajta kulturális nihilisták magabiztosságát, akik többet írnak, mint amennyit olvasnak, és többet beszélnek, mint amennyit figyelnek. Szeretném jelezni, hogy ez a mentalitás dönti sírba a politikai nyilvánosságot.
Amikor Tordai legutóbb eliszkolt az ülésteremből, mindenki ugyanazt érezte. Talán még a saját szövetségesei is arra gondoltak, hogy most egy kicsit többen lettek odabent, mert nem egy társuk vagy ellenfelük hagyta el a termet, hanem a tagadás szelleme, a tiszta negativitás távozott. Tordai sem Carl Schmittről, sem másról nem gondol semmit. Szappanbuborék-egzisztencia. Figyelmét az egyik pillanatnak a másiktól való különbözősége hozza izgalomba, ezért csörömpöl, krákog, derpeg és visong a nemzet templomában, amíg meg nem büntetik. Utána tüntetni kezd. Miért kell, hogy így legyen, kedves képviselő úr?! Miért nem hajlandó ellátni azt a méltóságteljes és történelmi feladatot, amelyet az ellenzékiség jelent a szebb napokat is látott magyar parlamentarizmus történelmében? Miért nem hajlandó olvasni, miért nem hajlandó értelmes kritikát megfogalmazni az ön által emlegetett Schmittel szemben?
Nagy kár, hogy a sötétség mellett döntött és nem jelzett vissza felhívásomra, mert
A baloldal intellektuális renyhesége miatt végül ezt is nekünk kell elvégeznünk. Amikor Schmitt a politikai döntés elsődlegességét vallja a normalitással szemben, ezzel teljes mértékben kizárja azt a természetjogot, amelyen többek között a társadalmi igazságosság elve is nyugszik. Erről kellene beszélni. Baloldali politikus létére Tordai Bence minderről nem tud. Őt ez nem érdekli. De ha tudna is róla! Ha kultúraellenes nihilizmusa egy pillanatra kihagyna, és legalább beleszagolna azokba a könyvekbe, amelyeket a parlamentben szóba hoz, sajnos akkor se lennénk sokkal beljebb, mert sajnálatos módon Tordait nem érdekli sem a döntés, sem a politikát megelőző normativitások, csak a pozitív jog, a fennálló joganyag, amellyel az ő burzsoá világképe puhára van bélelve. Tordai tehát még Carl Schmittnél is sokkal rosszabb.
Rendben van, kritizálják azok Carl Schmittet, akik olvassák. Végül is nincs ezzel baj. Csak a kultúra barátaiként arra szeretnénk kérni Tordai Bencét, hogy ne rondítson bele ebbe a kritikai diskurzusba a hozzáállásával.
Sejtettem én, hogy gyér elméleti felkészültsége nem éri el azt a szintet, ami a nyilvános vitához szükséges. De ha így van, mondja ki, hogy soha életében nem olvasott egyetlen könyvet sem Carl Schmittől, csak valami félművelt tanácsadótól vagy analfabéta újságírótól hallotta, hogy Schmitt úgymond „náci”, meg „veszélyes gondolkodó” és ezt a kiskanálnyi „jólértesültséget” önmagában is elegendő oknak tartotta, hogy felszólaljon az Országgyűlésben. Jó lenne tudni, hogyan születnek az ilyen felszólalások, mert ez is plasztikus képet ad a magyar parlamentarizmus helyzetéről. Ilyen az, amikor vak vezet világtalant. Amikor a sajtó a politikusok szavát lesi, a politikusok pedig a sajtóból próbálnak tájékozódni, akkor bezárul az ördögi kör, magasra csapnak a hermeneutikai pokol lángjai. Ez a helyzet.
Tordai Bence valójában nem tud az égvilágon semmit Carl Schmittről, mégis szükségét érezte, hogy beszéljen róla a parlamentben. Ez alapján megítélhetjük, hogy a többi felszólalásának mennyi lehet a tudásalapja.
Talán, ha nem közviszonyainkat megbecstelenítő oktalansága, akkor egy sajátos rangtudat nyilatkozik meg abban, hogy Tordai Bence nem vállalja a vitát. Hiszen az csak egy dolog, hogy a leghalványabb fogalma sincs a jog- és államelmélet alapvető kérdéseiről, ez az ordító hiányosság nála még a hatalmasok gőgjével is kiegészül. Az „úgynevezett országgyűlési képviselő” nem hajol le olyan mélyre, hogy civilekkel és alantas publicistákkal kelljen vitatkoznia az általa felvetett kérdésekről.
Ő egy parlamenti képviselő, aki a mi adóforintjainkból beszél sületlenségeket a parlamentben német politikai gondolkodókról, akiket egyébként nem is olvas. Ez pedig olyan felelősségteljes munka, olyan súlyos teher a honatyai vállakon, amely mellett nyilvánvalóan nincsen se ideje, se energiája arra, hogy szóba elegyedjen a másképp gondolkodókkal.
Pontosan ebből a „vitakultúrából” van elegünk.
Tordai úr, ön egyetemi oktató létére túl gyáva ahhoz, hogy elméleti kérdésekről vitatkozzon egy önnél tizennégy évvel fiatalabb polgártársával. Baloldali létére túl elitista ahhoz, hogy lehajoljon, és szemmagasságban beszélve vitatkozzon közemberekkel. Szégyellje magát, képviselő úr!
Mit mondhatnék: ön a legjobb érv egy átfogó oktatási reform mellett.
(Czopf Áron, mandiner.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
