A pária
Nehéz dolguk van mostanában azoknak, akik még odafigyelnek tájékozódás közben a balliberális propagandisták egyre elkeseredettebb küzdelmére a valósággal. A sajátos önhipnózisban előadott ellenzéki legenda szerint ugyanis Magyarország kormánya elszigetelődött mind Európában, mind a világ említésre méltó tájain. A miniszterelnök pária lett, egy asztalhoz sem ül le vele szívesen senki, álláspontja vállalhatatlan minden komolyan vehető politikus számára.
Ezzel szemben az igazság az – miként az egyik fő propagandagyáros, Bolgár György fogalmazni szokott –, hogy egymást érik a kiemelt fontosságú találkozók a világ vezetői és Orbán Viktor között. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy a kínai államfő, az Amerikai Egyesült Államok elnöke, az olasz belügyminiszter vagy az osztrák alkancellár egyetlen percet is áldozna egy jelentéktelen, elszigetelt páriára.
Ellenben egyre kevesebb bizonyításra szorul az a tény, hogy a nagyhatalmak vezetői és neves európai politikusok számára fontossá, sőt kifejezetten megkerülhetetlenné vált a magyar kormányfő, akivel nem csupán a kétoldalú kapcsolatokról, hanem világpolitikai kérdésekről is érdemes egyeztetni.
Tudják ezt persze idehaza is a sötét reménytelenség kufárai, de a tények sosem zavarták össze a politikai éleslátásukat. Gyorsan eldöntötték hát, hogy akinek fontos még a nemzet, a haza, a szülőföld és az anyanyelv fogalma, az szélsőjobboldali, nacionalista, egyszerűbben fogalmazva náci. Aki pedig meg kívánja állítani az illegális bevándorlást, ezért a legfontosabb számára Európa külső határainak megvédése a migránsok inváziójától, az populista.
Így lett Orbán Viktor mellett Salvini és Strache is a szemükben szélsőséges nacionalista populista. Naná, hogy találkoznak, összenő, ami összetartozik, mondják görcsös erőlködéssel, de lassan már ők maguk sem hiszik el ostobaságukat.
Még kínosabb, amikor Európán kívül próbálnak hitelteleníteni mindenkit, aki nem az ő vágyvezérelt külpolitikájukat követi. Miért nem Japánnal kötünk szorosabb szövetséget, miért Kínával, miért ápolunk jó kapcsolatokat az autokrata, sőt diktátor Erdogannal, Putyinnal, egyáltalán hogyan jövünk ahhoz, hogy önálló külpolitikánk legyen?
Oldalakon keresztül lehetne sorolni, miként próbálja önmagával is elhitetni a mindig is idegen érdekeket szolgáló globalista csicskapolitika, hogy létezik bármiféle elképzelése Magyarország helyéről az iszonyatosan gyorsan átalakuló világban. Pedig jól láthatóan nem tudnak mást, mint lesni az éppen aktuális központ, jelesül Brüsszel vagy Berlin egyre agresszívabb utasításait.
Mostanában azon szoktunk morfondírozni baráti körben, vajon mit talál ki a balliberális agytröszt arra a szituációra, amelyben meg kell magyarázni, miként fogadja mégis az amerikai elnök azt az Orbán Viktort, akit az eddigi agymosó szöveg szerint annak ellenére sem hajlandó fogadni, hogy elsőként gratulált megválasztásához.
Frans Timmermans, a szociáldemokraták csúcsjelöltjének minapi megnyilvánulása adta a mankót a honi haladó propaganda kezébe, amikor egy kampányrendezvényen lazán leidiótázta az amerikai elnököt. Hja, kérem, így már érthető, vonyítja majd a sakálkórus, szegény buggyant agyú nacionalista populista beszállt a kampányba.
Szeretnék megnyugtatni mindenkit, sokkal jobb nekünk, akikre nem hat ez a valóságtól elrugaszkodott, ráolvasásos technikán alapuló elhülyítés. Nekünk elég figyelni az említett találkozókra, örülni, hogy józan eszünkkel nem vagyunk egyedül a világban, és a kellő pillanatban megfelelő helyre húzni az ikszet.
Az lesz az igazi mulatság, amikor azt az eredményt próbálják majd megmagyarázni!
(Gajdics Ottó, magyarnemzet.hu)
