Ez az az – egyébként a belügyekkel, állampolgári jogokkal és igazságügyi kérdésekkel foglalkozó – európai parlamenti testület, amelyiknek a legkedvesebb időtöltése a magyar jogállamiság és demokrácia hanyatlásáról nyílt megbeszéléseket tartani. A LIBE-bizottság az elmúlt években számtalan alkalommal aggódott a magyar helyzet miatt, s álvitákat folytatott le az audiatur et altera pars (hallgattassék meg a másik fél is) demokratikus elvének figyelmen kívül hagyásával, szinte kivétel nélkül kormányellenes, balliberális magyar szervezetek bevonásával. Majd rendszeres időközönként határozatokban sürgette a Magyarországgal szembeni eljárások megindítását.
A LIBE-bizottságról szinte bántóan süt az Orbán-kormánnyal szembeni mélységes ellenszenv – megkockáztatom: gyűlölet –, még csak a látszat kedvéért sem ügyelnek a tárgyilagosságra és az elfogulatlan ítélkezésre. Nem, mert az uniós „légkörben” azt érezhetik, hogy mindenki hozzájuk hasonlóan gondolkodik, még a néppártiak is, tehát amit ők képviselnek, az maga az objektivitás.
Most sem tagadták meg önmagukat, sőt alulmúlták azt, amit már elég nehéz alulmúlni – de nekik sikerült.
Akkor, amikor az unió minden fontosabb intézményének, a bizottságnak, a tanácsnak és a parlamentnek a koronavírus-járvány elleni küzdelemmel kell vagy kellene foglalkoznia, akkor, amikor minden épeszű és józan ember és testület félreteszi a politikai üldözési mániáját, indulatait és gyűlöleteit, ezekben a vis maior időkben, a világválság tetőpontjához közeledve a LIBE-bizottság elnökének, Juan Fernando López Aguilar úrnak szegényes fantáziája odáig terjedt, hogy ismét aggódjon egy nagyot a magyar demokráciáért és jogállamiságért.
Úgy látom, Aguilar úr leginkább Mórickához hasonlítható: mindenről, még a világválságról is Orbán Viktor jut az eszébe.
Kijelentem: ha ilyen emberekből áll a LIBE-bizottság – és ilyenekből áll –, akkor ezt a bizottságot egyszerűen figyelmen kívül kell hagyni, és – hogy finoman, úriember módjára fogalmazzak – le kell… sajnálni.
Mert ennyit érnek: ezek az emberek tényleg vakok és süketek arra, ami a világban zajlik.
Egyébként személyesen ismerem az urat: 2012 februárjában a LIBE első, a magyar jogállamisággal foglalkozó vitáját tartotta meg, amelyre magyar civil szervezeteket hívtak meg, amelyek képviselői tíz percben előadhatták véleményüket a magyar helyzetről. A demokrácia és a liberalizmus szellemében meghívtak öt vagy hat, egyértelműen balliberális beállítottságú civil szervezetet (ugye kitalálják, kiket: Helsinki Bizottság, Társaság a Szabadságjogokért, Klubrádió és mások), valamint a „kiegyensúlyozottság” szellemében a Civil Összefogás Fórum (CÖF) egyik alapítóját, szerény személyemet. (illetve Navracsics Tibor a kormány nevében ott ülhetett még.) A vitát a már akkor is az elnöki pozíciót betöltő Aguilar úr vezette le, ő adta meg a szót mindenkinek, és volt szerencsém – milyen öröm! – kezet fogni vele. Akkor még nem bontakozott ki előttem Aguilar úr személyiségének minden pozitív vonása, miként a következő években annál inkább – egészen a mostani aggódásáig.
Ez a nyilvános bizottsági vita már a januári első békemenet, majd Orbán Viktornak az EP magyar demokráciáról szóló plenáris vitáján való emlékezetes fellépése után egy hónappal zajlott, mintegy „megindítva” a Magyarország elleni uniós és parlamenti támadások sorozatát. Mellettem kormánymeghívottként Navracsics Tibor ült, akinek éppen akkor gyűlt meg a baja Viviane Reding asszonnyal, aki akkor mintegy hátba támadta a magyar kormányt. Nem részletezem a vita hangulatát, csak a lényeget mondom: azt éreztem a beszédem közben a velem szemben ülő bizottságon (Tavares, Lunacek és más, a kormány elleni fellépés további emlékezetes figurái néztek rám üveges szemmel), hogy itt akármit mond egy nemzeti és konzervatív értékrendű civil, annak a jelentősége a nullával egyenlő, mert a magyar jogállamiságról és demokráciáról ők már réges-régen meghozták mélységesen lesújtó ítéletüket – A tanú című filmben látott mintára.
És 2012 óta semmi nem változott. A LIBE-bizottságban a helyzet változatlan – és továbbra is Aguilar az elnök.
A világválságban van – Aguilar elnök úr pedig a magyar kormány veszélyhelyzetben meghozott felhatalmazási törvényjavaslatával van elfoglalva. Csak a magyaréval: az éppen ez időkben hasonló törvényt elfogadó brit, francia, spanyol, finn és más kormányokkal természetesen nem foglalkozik.
Nem szenved ön magyarfóbiában, Aguilar úr? Nem gondolja, hogy kezd nevetségessé válni? S nem gondolja, hogy éppen olyan emberek miatt, mint ön, kezdjük egyre inkább az unió egész intézményrendszerét megkérdőjelezni, de legalábbis azt mondani, hogy ha vége lesz egyszer a válságnak, akkor az egész uniót újra kell gondolni és radikálisan át kell alakítani, lenyesve arról a fölösleges és bürokratikus együttműködéseket (melyek nem mások, mint a tagállamokra kényszerített ostoba intézkedések sorozata)?
Csak azt tudom mondani önnek, amit Orbán Viktor válaszlevelében írt az Európa Tanács főtitkárának, bizonyos Marija Pejčinović Burić asszonyságnak, aki önnel szinte egy időben (ó, ezek a véletlenek!) bírál és aggódik a különleges jogrenddel kapcsolatban: ha nem tud nekünk segíteni, legalább ne hátráltasson minket.
Igen, igen: Aguilar úr, fejezze be vagy húzzon el!
(Fricz Tamás, magyarnemzet.hu)
Oszd meg másokkal is!
