Számtalan kérdőjel merül fel egy nyilatkozattal összefüggésben, amelyet Demeter Márta LMP-s parlamenti képviselő tett egy katonai gép utaslistájával kapcsolatban. Nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy a XXI. századi politika világa már nem képes újat produkálni, hiszen az elmúlt századokban politikusok és maga a politikai elit már kimerített minden variációt a megmosolyogtató dilettantizmustól az emberiség elleni rémtettekig. Ráadásul a világpolitikában napjainkra követhetetlen és minden logikát nélkülöző trendek alakultak ki, felülírva a józan emberi észt.
Ezt übereli a magyar politikai élet jó néhány képviselőjének észveszejtő és siralmas megnyilvánulása. Egy ilyen „gyöngyszem” az LMP-s képviselőnő titoksértése is, amelynek képlete egyszerű, mégis indokolatlan hullámokat vet a Parlament épületétől a szenzációra váró médián keresztül a biztonságot garantálni hivatott szakmai vezetésig.
A verdikt pedig úgy szól: amit nem lehet – még inkább, amit a törvény tilt –, az bűncselekmény és a törvény által üldözendő. Az államtitoksértés pedig az egyik főbűn, hisz aki az állam biztonságát veszélyezteti, tízmillió magyar polgár törvényi életét teszi kockára. Vagyis az ellen, aki ilyet tesz és azt – miként Demeter képviselő asszony – nem is tagadja, azonnal eljárást kell indítani. Nem az számít, hogy mit mondott el a titoktartás hatálya alá tartozó tényekből, az milyen súlyú információt tartalmazott, hanem az, hogy elmondta. A dolog súlyát fokozza, hogy olyan valaki cselekedett ilyet, aki maga is törvényalkotó, tehát nem is hivatkozhat arra, hogy bizonytalan a törvények funkcióját illetően.
Visszaemlékezve aktív titkosszolgálati életemre, ma is előttem van a „rettegett” parancsgyűjtemény, a fegyelmi szabályzat. Ez próbálta kordában tartani a súlyosabbnál súlyosabb vétségeket elkövető operatív tiszteket, mint például ha nyitva maradt a páncélszekrény, reggel elkéstek a munkából, vagy valaki szemet vetett egy csinosabb titkárnőre és így tovább. De sehol sem volt olvasható, hogy mit érdemel az a bűnelkövető, aki illetéktelennek – amely kitétel a házastársakra is vonatkozott – titkos információt, pláne dokumentumot adott át. Miért nem volt ilyen passzus, büntetési tétel? Mert fel sem merült, hogy ilyen megtörténhet! Hiszen a titoktartás tárgykörében a titok tartalma, fokozata, súlya érdektelen, csak és kizárólag egy szempont létezik: soha semmilyen körülmények között nem lehet dekonspirálni, vagyis a titkot illetéktelenek tudomására hozni.
Ez az a pont, ahol a legtöbb kérdés felmerül a Demeter-botránnyal kapcsolatban. Mert miért kell őt formálisan feljelenteni és ellene vizsgálatot kezdeményezni? A titkosszolgálat miért folytatna le újabb C típusú átvilágítást Demeter Mártáról, erre miért kapna egyáltalán felkérést a szolgálat? Ugyanis az Alkotmányvédelmi Hivatal főigazgatója a felkérés pillanatában tudja a választ, mindenféle vizsgálat nélkül, hiszen a tényállás világos: titoksértés történt. Ezért ezzel kapcsolatban operatív feladat nincs. A bíróság dolga megállapítani, hogy a cselekmény milyen súlyú volt, azaz mekkora a társadalmi veszélyesség mértéke, és annak megfelelően jogi ítéletet kell hoznia. A kérdés legfeljebb annyi, hogy Demeter Márta milyen háttér-információval rendelkezett, amelynek segítségével célirányosan tudott kérdezni. Azaz a Honvédelmi Minisztériumban létezik-e olyan kiszivárogtató, aki – nyilván politikai megfontolásból – félremagyarázható adatokat adott át.
Kérdés az is, hogy a titokgazda milyen alapon ad ki teljes dossziékat, komplett jelentéseket ahelyett, hogy az írott és íratlan szabálynak megfelelően külső, de illetékes érdeklődés esetén azokból kizárólag kivonatot biztosítana a tájékozódni kívánó személy vagy szervezetek számára. E szabály lényege a forrásvédelem: az ügygazdán és a titokgazdán kívül senki más nem szerezhet tudomást az információ forrására utaló adatokról. Ha az illetékesek egyáltalán valamit is vizsgálni akarnak, akkor szakmailag ezeket a körülményeket kell tisztázni. Hiszen a konkrét ügyben bizonyított az államtitoksértés, normál esetben azonnal meg kell szűnjön az adott képviselő mentelmi joga, hogy tettéért vállalhassa a felelősséget. Miként pár éve ez Nagy-Britanniában történt, amikor két újságírót tíz-tíz év börtönre ítéltek, mert minősített dokumentumokat hoztak nyilvánosságra.
A 90-es évek Magyarországának jellemző élethelyzete volt, hogy bűnszervezetek vezetői és tagjai előszeretettel keresték a kapcsolatot politikusokkal, különös tekintettel a parlamenti képviselőkre. Úgy gondolták, hogy apró vagy éppen nem is olyan apró szívességekért cserébe, ha bajba jutnak, a politikuskapcsolat védelmet jelent számukra a felelősségre vonással szemben. Nem bizonyítható ugyan, de sok esetben nem is kalkuláltak rosszul. Az viszont új keletű, hogy egy politikus hiszi azt, hogy megúszhatja a felelősségre vonást a politikai rangja vagy mentelmi joga okán. Komoly félreértés mindez, még akkor is, ha az ellenzéki szerepet furcsán értelmezve, valamiféle „civil ellenállásként” élik meg egyesek a törvénytelen cselekedetet.
Ebben az ügyben törvénysértés történt. Nincs mit vizsgálni vagy ezen elmélkedni, pláne a média nyilvánosságán keresztül. Aki titoksértést követ el, a törvény szigorával kell hogy szembenézzen. Hát ennyi!
A szerző titkosszolgálati szakértő
(forrás: Földi László, magyaridok.hu)
