Kétezer-egyszáz leütés
Épp föl akartunk hívni, hogy írj egy jó vezért a médiáról. De Liszkay és Csermely is üzent, én pedig azóta keresgetem az ijedtükben szanaszét szaladt szavakat rólad. Azt mondtad néhány hónappal ezelőtt, kevesebbet jársz majd be, de írni tudsz, és írni akarsz, azt fekve is lehet, ha netán ágynak szegezne ez a valami, amit nem neveztél néven, de a hangodból érzett, hogy a kezelést elviselni is embert próbáló feladat.
Bár tudom, hogy veled lehet, mert mindig is jellemző volt beszélgetéseinkre ez a fajta fanyar irónia, most nem hülyéskedek, amikor fölsóhajtok: milyen jó lenne, ha most itt lennél!
Mert ebben te voltál az egyik legnagyobb. Amikor azt mondja a szerkesztő, hogy kétezer-egyszáz leütés, de legyen benne minden, születés, elmúlás, öröm, fájdalom, múlt, jövő, szóval az egész világ. S alig negyven perc múltán leadtad mindig.
Soha nem felejtem el, én voltam a lapszerkesztő még a Nemzetnél, amikor kiderült, közölhetetlen egy írás azon az oldalon, ahol a te publicisztikád is szerepelt. A már betördelt cikked alatt keletkezett egy termetes lyuk, amit csak bámultunk lemondóan a kollégákkal, mert tartalék anyag épp nem volt, szövegedhez viszont nem akart hozzányúlni senki.
Mi sem természetesebb, mondtad, amikor sűrű elnézéseket kérve aziránt érdeklődtem, hozzá tudsz-e írni a leadott hasábokhoz. Visszajöttél, leültél a tördelőgép elé, és röpke fél óra alatt átírtad az egészet. Benne volt minden, és méretre is épp megfelelt. Azt hiszem, akkor ott többen irigykedtünk rád.
Most viszont lassan tudomásul kell vennem, hogy nem jössz, hiába szólongatlak. Valaha megjelent írásaid alatt keletkezett egy termetes lyuk, amit csak bámulunk mindannyian a szerkesztőségben. Nehezen értjük meg, hogy nincs és nem lesz immár sem tartalék anyag, se átírt változat, hogy ez az űr most már itt marad mindig velünk.
És persze az olvasók elől eltakarjuk majd mindenféle cikkel, de az egyik sem lesz ugyanaz. Mert az már nincs. Látom, ahogy szemüveged mögül ennél a sornál rám kacsintasz cinkosan, de nem tudom viszonozni, valami belemehetett a szemembe, úgyhogy csak annyit még:
János, nyugodj békében!
(Gajdics Ottó, magyaridok.hu)
