ALKALMI LEVÉL
Kedves Szeles barátném!
Fák közt, virág közt ülök egy padon (eddig volt még irodalmi utalás, nézz utána!), és jelenthetem, van remény! Már látszik az alagút vége!
Persze, a termelőeszközökkel még nem állunk jól, és mással is akadnak gondok. Itt van például a forradalmi helyzet ügye, amiről Marx elvtárs oly felemelő egyértelműséggel beszélt minekünk, miszerint a tömegek már nem akarnak a régi módon élni, a hatalmon lévők pedig nem tudnak többé a régi módon uralkodni, és akkor… Az látszik most, drága barátném, hogy a tömegek akarnak, ezek (EZEK!) meg, ott fent, tudnak. És Lenin elvtárs kiváló tanítása a leggyengébb láncszemről szintén nem kecsegtetett sok reménnyel.
Már majdnem feladtuk a reményt, drága barátném, amikor hirtelen minden megváltozott. Mondhatnám, hogy hol nagy a szükség, ott közel a segítség, de nem mondom, mert pontosan emlékszem Marx elvtárs tanítására, amely szerint a vallás az ember nembeli lényegének fantasztikus megvalósulása, ha a nembeli lényegnek nincs igazi valósága.
Szóval ezt nem mondom, de azt igen, hogy a karácsony segített. Nem, így nem pontos! A Karácsony segített! Ő most egy csapásra átírt mindent, átrajzolta a térképeket és vágyakozásokat, és minden-minden a Feri szája íze szerint alakul végre. Felvázolom neked, drága barátném, röviden, mintegy villanófényben, hogy is állunk most.
Tehát az utolsó pillanatban mégis lesz Karácsony. Ez az a pont, ahonnét ki fogjuk sarkaiból mozdítani a világot, de legalább a Lendvai Ildikét. Eljött a Karácsony, csengetett picit, hogy tulajdonképpen minek is vállalta, de ez reményteli, meghitt csengettyűszó volt a mi füleinknek. És e csengettyűszó hangjaira a Gyula és a Feri, meg a Zsolt, a Gréczy, meg a mi kis fröccsöntött Szent Johannánk, a Kunhalmi Ági, szóval ők mégis megegyeztek. A legutolsó pillanat volt, Dettikém, ezt minden túlzás nélkül állíthatom.
De bennünket, mint tudod, különös anyagból gyúrtak, éppen ezért ennek a megegyezésnek muszáj volt létrejönnie. Tűnhetett akár véletlennek is, hogy egyszer csak betoppant a Megváltó, a Karácsony, de Sartre elvtárs megtanított rá, hogy a véletlen az a szükségszerűség, amelynek minden körülmények között be kell következnie. Na, így következett be minekünk Karácsony elvtárs a csengőszóval. És a külön lista meg az egyéni körzetekben az egyeztetés, igaz, a Momentum meg az Együtt azt mondta, ők nem akarnak Karácsonyt, és ti, édes Dettikém, még ti is külön indulást fontolgattok, de hát kotyogtok, mint elhagyott csolnak (megint irodalmi utalás!), és „azt hiszem, fáj sok fölgyűlt éved és / azért a szerető tévedés. / S jobb is volna, ha most elnéznéd velem, / hogy’ köt hálót szellő faleveleken”. De ha azt nem is, legalább azt, hogyan köt a mi Kunhalmi Ágikánk érmelegítőt a fiúknak, akik időt, fáradtságot nem kímélve állnak kint a standokon, és rendületlenül gyűjtik az aláírásokat valamire, amit már mindenki elfelejtett.
Ez a szocializmus állása jelenleg, édes barátném. A Karácsony odagyűjtött bennünket maga köré, úgyhogy most már legalább mi együtt vagyunk, már csak ti hiányoztok, meg a Gábor, a Vona, akit, akárcsak a Gréczyt, a Gyurcsány Feri eszkábált össze használt rongyokból, uszadékfából, egyebekből. A különös anyagból.
És kéne még két farok. Bár abból van nekünk a legtöbb, de kettő még hiányzik. S láss csodát, drága barátném, ez is megoldódni látszik: a kutyapárt ígért kettőt!
Most már tényleg nem állíthat meg bennünket semmi és senki, legfeljebb az a hülye nép. Mindig azzal gyűlt meg a bajunk. De sebaj! Ha lesz rá mód, majd elfújjuk őket, mint a Szél!
Ölel régi barátod: a baloldali értelmiségi
(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)
