A haladó sajtó mostanában azzal szórakoztat minket, hogy hetente hatszor készít interjút az ellenzék meghatározó alakjaival. Mármint azokkal a figurákkal, akik saját magukat meghatározónak gondolják. Mert objektív mércével a legkevésbé sem azok.
A választói pártpreferencia mindössze két-három százalékát maguk mögött tudó politikusok sztárolása legalábbis furcsa. De hát ugye jönnek az európai parlamenti választások, ne csodálkozzunk, hogy a haladó sajtó az ellenzék kampányfőnöke lett.
A meghatározóság mimikrijét a legtöbbször magára öltők közül Fekete-Győr András az egyik kedvencem. András a szerény, egy-két százalékos népszerűségéhez képest meglepő magabiztossággal szokott a tévéstúdiók székeiben elhelyezkedni.
András legutóbb az ATV stúdiójában mutatta be az általa félelmetesnek és tekintélyesnek gondolt nyilatkozós pózát. A beszélgetés apropóját a rendőrök közé hajított füstgránát adta.
Mert ilyen bátor és sportos fiú ez az András. Ha éppen úgy érzi, megdobja a rendőröket egy füstgránáttal. Ami időközben játékboltokban kapható, úgynevezett füstszóróvá szelídült. Vagy nemesedett. Majd az utókor eldönti.
Karácsony előtt igen sok játékboltot voltam kénytelen felkeresni, lévén hogy két fiúgyermekkel ajándékozott meg a Mindenható, de egy árva füstgránáttal sem találkoztam.
Ez persze nem zárja ki, hogy teljesen legálisan beszerezhető partikellékről van szó, mindazonáltal úgy gondolom, hogy például egy húszcentis szeletelőkéssel sem szép dolog a Parlamentet védő rendőrsorfalat dobálni, pedig a gyakran használt konyhai célszerszámot is majdnem minden nagyobb boltban beszerezhetjük.
A kertészeti szakboltokról meg ne is beszéljünk, mert esetleg Fekete-Győr úr írásom végére ihletet kap, aminek következtében a kétszázhuszadik, Orbán-rezsimet elsöprő forradalmat egy motoros láncfűrésszel vagy egy hatalmas szekercével fogja vezetni. Mert, gondolja a korszakos zseni, azokat is legálisan lehet beszerezni.
Fekete-Győr magabiztossága mögött sok minden állhat. Guy Verhofstadt barátsága, az amerikai kiképzés, esetleg a tudatlanság. Én inkább az utóbbira tippelnék.
Ha ugyanis nem tudatlan lenne, hanem mondjuk tájékozott, akkor Andrásnak eszébe juthatna, hogy 2015-ben egy szurkoló a magyar–román meccs után három évet kapott egy hasonló dobásért. Mondjuk a drukker egy sokkal veszélyesebb dolgot, műanyag poharat hajított a rendőrök felé.
A híresen konzekvens és elfogulatlan magyar igazságszolgáltatás minden bizonnyal egy rutinos mozdulattal fogja elővarázsolni az ilyen esetekre rendszeresített kettős mércéjét, és egy eldünnyögött ejnye-bejnye kíséretében engedi majd útjára. A bíró valószínűleg még egy O1G-t is oda fog súgni hős partizánunknak.
És akkor a karácsony előtti, napi rendszerességgel bemutatott hídfoglalásokról nem is ejtettünk szót. Magyarországot a Momentum-hidak elfoglalásával szerette volna a demokrácia útjára szelíden, ám határozottan visszaterelgetni.
A haladó sajtó percenkénti tudósításaiból pedig az derült ki, hogy a független-objektív újságíróknak a Margit híd lezárásával nemhogy nincs bajuk, de egyenesen ünneplik a bátor és forradalmi cselekedetet. Pedig nem volt ez mindig így. A jobboldali sajtót mostanában lakájpatkányoknak nevező ellenzékiek egy másik híd lezárásának a legkevésbé sem örültek. Ne kerülgessük a forró kását: kimondottan mérgesek voltak. Meg szomorúak. Dühösek. Csalódottak.
A demokráciát siratták, amikor Budaházy Györgyék 2002-ben lezárták az Erzsébet hidat. A választások után történt mindez, amikor már a szocialisták kormányoztak. Szakértők, politológusok, baloldali, kormánypárti újságírók keseregtek amiatt, hogy néhány „szélsőjobboldali anarchista” órákon keresztül megbénította Budapest forgalmát.
A most Fekete-Győréket önfeledten ünneplő ballib újságírók 2002-ben még azon voltak felháborodva, hogy a Fidesz képtelen elfogadni a demokratikus választások eredményét, és olyan botrányos dolgokra vetemedik, mint hogy az embereivel lezáratja az Erzsébet hidat.
Ilyen örök ellenzékiek voltak a most hisztiző ballib újságírók. Az ellenzék ellenzékeként támogatták az MSZP–SZDSZ-kormányt. Akkor sem a hatalmat ellenőrizték, amikor az Erzsébet híd budai oldalán az egyik ideggyenge rendőr egyszer csak ordítozva előrántotta a szolgálati fegyverét, és az egyik tüntető fejéhez szögezte. Inkább elhallgatták az esetet.
A brutális jelenetekről készült felvételek miatt nemhogy nem tört ki botrány, de az akkori kormánypárti sajtó egész egyszerűen nem mutatta be, eltussolta, miképpen is gondolkozik a baloldali kormány a hídlezárásokból keletkező fennakadások hatékony kezeléséről, meg úgy általában a demokráciáról, valamint a gyülekezési jogról.
Fekete-Győr András ma nem zárkában lapítva, meghurcolva, lejáratva, megszégyenítve, hanem büszkén és bátran feszít a tévében. Pedig hidakat zárt le és rendőröket dobált. Félelem nélkül játszhatja a rettenthetetlen forradalmárt.
Teheti, hisz tetteinek nincs érdemi büntetőjogi következménye. Biztosan nem fog úgy járni, mint a szocialista–liberális kormányok ellen demonstráló tüntetők 2002-ben és 2006-ban.
Most ugyanis demokrácia van. Nem pedig rendőrállam és diktatúra.
(Apáti Bence, magyaridok.hu)
