Időről időre visszatér egy kérdés, úgy látszik nem szabadulhatunk tőle mi sem. Hogyan vészeli át a társadalom a válságokat, a megrázkódtatásokat, képes-e egyáltalán felismerni, hogy mi az érdeke és a válságokból képes-e tragikus áldozatok nélkül kilábalni? A teher mindannyiunk vállát nyomja, van aki többet is vállal, van aki igyekszik kihúzni magát a terhek alól. A mi életünkben mindennapos megrázkódtatás volt a kommunista diktatúra, de – ki így, ki úgy – próbáltuk megteremteni magunknak azt a füstbe-fátyolba bújó teret, ami zárójelbe tette, valahová a ködbe fújta az elvtársakat, politikai rendszert. Teljesen ez senkinek sem sikerülhetett, talán még azoknak sem, akik „disszidáltak”, de a szabadság illatait beszívhattuk szerelemből, zenéből, színházból, természetből, irodalomból, munkából. Volt, akinek elég volt egy saját kis lakás, a furcsa szabadság formájú tárgyakkal, amelyekkel díszítette; vagy a nyaraló, a „vikkendház”, a „bungalló”. Voltak lázadások, de valahogyan úgy tűnt, a mi nemzedékünk sem szabadul meg az oroszoktól s így a kommunistáktól sem.
Aztán mégis eljött a nagy összeomlás – nagy felszabadulás – és sokaknak a nagy megrázkódtatás. Nem a főelvtársakra gondolok, nekik a hajuk szála (villájuk kertje) se bánta, sokkal inkább azokra, akik elvesztették munkahelyüket vagy a hatalmas infláció miatt kis megtakarított pénzüket. A rendszerváltoztatás mégis, minden nehézség ellenére pozitív változás volt a nemzet számára, benne volt a fejlődés, a szabad élet, a jobb élet reménye. Döntő volt, hogy békésen ment végbe, és olyasféle szélsőség nem tudott felülkerekedni, mint korábban a kommunisták vagy egyéb „radikálisok”. Próbálkoztak – hídfőket foglaltak, erődöket építettek ki a gazdaságban, kultúrában, sajtóban –, végül az erőszakos hatalomátvételi kísérlettől mégis visszariadtak. Vagy visszatartották őket. Emlékszik még valaki, hogy 1990 októberében egy szűk kis csoport – a taxisok és néhány más fuvarozó – megbénította az országot? S hogy erre mennyire rátelepedtek volna – a miniszterelnök kórházi tartózkodását kihasználva – mások is. Ha más érdeme nem is lett volna, Antall József és az MDF határozott kiállása a parlamentarizmus és a demokrácia mellett történelmi tett volt. Nem odadobni a népakaratot, a magát népnek képzelő pár ezres „tüntető”, blokádbrigádnak. Megmaradni demokratának akkor is, ha elmondanak mindennek.
Pénzről volt szó akkor, áremelésről, ami a blokádot kiváltotta. De nem is! Sokkal többről. A demokráciáról. Arról, hogy miként tudunk kilábalni a bajból, amit nem mi okoztunk. Az áremelésre szükség volt. Nem azért volt gazdasági csődben az ország, mert rendszerváltoztatás volt, hanem azért volt rendszerváltoztatás, mert az országot teljes gazdasági (politikai, szociális, demográfiai, egészségügyi, morális stb.) csődbe juttatta a kommunista rendszer. Akkor úrrá lettünk a bajon, de ez sok politikai zsákutcához vezetett. Sok elvesztegetett időhöz. Azt nem sikerült megakadályozni, hogy a volt állampárt visszakerüljön a hatalomba, de azt igen, hogy letérjen a népképviselet útjáról. A demokratikus normákat azért durván áthágta 2006-ban. S most azt hirdeti: „Készülünk!” Legalább olyan fenyegető, mint a híres nyilas plakát: „Jövünk!”
Nagy a jelentősége annak, hogy akkor nem hagytuk magunkat eltéríteni a helyes útról. Biztosan benne volt a történelmi tapasztalat is. Valahogyan felszivárgott a nagy többségbe, hogy az utcán hőbörgő és más szabadságát önkényesen korlátozó handabandázók vagy a lovas rendőröket kardlapozni küldők nem határozhatják meg az irányt. Mert ez csak zsákutcába vezethet.
Felrémlett, hogy 1945-ben és az azt követő években ezzel a blokádbrigáddal döntötték meg a magyar parlamentarizmust Rákosiék. Igaz, akkor a „nemeztközi támogatást” direkt szovjet megszállás jelentette. De akárhogy is, kellett ez a tömeg is. Felmutatni. Hivatkozni. Látjátok százezer ember áll mögöttem! Azaz a nép. Ebből hamarosan az lett, hogy a „nép egyemberként mögöttem áll”. Csakhogy a választásokon Rákosi és pártja tizenhét százalékot sem kapott. Kik azok, akik nem rá szavaztak – kérdezték a haladó entellektüelek a Szabad Népben. Az elmaradott, reakciós, fasiszta – na jó, mondjuk megtévesztett – emberek. Ki a nép ellenségeivel! Pokolba a parlamenttel, mi vagyunk a nép. Mi vagyunk a Párt. S most itt áll a hídon a kocka-puttonyos brigád.
Felrémlett az is, hogy 1918-ban, amikor a leginkább szükség lett volna az összefogásra, pár ezres ilyen díszlet tömeggel, díszlet néppel az önjelölt világmegváltók kisajátították a hatalmat. Aztán persze megpuccsolták őket is a kommunisták, mert hát úgy van az, hogy legitimitást csak a valódi népakarat adhat. S ennek mérésére még nem találtak ki jobb megoldást, mint az általános, egyenlő, titkos és közvetlen parlamenti és önkormányzati választásokat. Ez a népakarat hatalmaz fel a handabandázók erőszakos akcióinak határozott visszautasítására. És ez a népakarat kötelez is. Kötelezte volna a parlamentet és a kormányt a határozott ellenállásra 1945 és 1947 között is. Tisztelet a kevés kivételnek, akkor csődöt mondott ez is, az is. Nem volt könnyű a helyzet, tudom. Volt aki elmenekült a parlament feloszlatása után, volt aki szembeszegült, s harcolt tovább, de a legtöbben engedtek a fenyegetésnek. Mert fenyegetésből nem volt hiány.
Fenyegetés – valós veszély – a mostani blokádbrigád is. Nem ez a pár száz puttonyos forradalmár, még csak nem is a nagyon készülő siserahad, hanem a nyálkás mentalitás, ami szétkenődik a forró aszfalton, aztán szétszivárog a levegőben. Mint a vírus, fertőzhet is. A mentalitás, hogy a blokádbrigádnak joga van korlátozni az én szabadságomat. Joga van felülírni a népakartot. Joga van megsérteni a törvényeket. Joga van ártani. „Fájjon!” Joga van semmibe venni a tényeket, s joga van erőszakot alkalmazni. És az uszítónak joga van akasztással fenyegetni, joga van kisebbségben alkotmányozni, joga van a vele egyet nem értőket emberi mivoltukban – még női, anyai mivoltukban is – trágársággal megalázni. Joga van a vele egyet nem értőket nemzeti elkötelezettségük, vallásos hitük miatt gyalázni. Joga van minden ezközt felhasználni. Joga van kvótákat felállítani. Megbélyegezni. Jogos járandóságot visszatartani. A cél szentesíti az eszközt. Minél rosszabb, annál jobb: micsoda erkölcsi fertő ez.
A blokádbrigád nem nyugszik. Provokál. Ennek a terhét is nekünk kell viselnünk. Mert nem kétséges, hogy nem csak hazánk, de Európa háború utáni korszakának legsúlyosabb morális, gazdasági – és hamarosan politikai – válságának időszakát éljük. A hidakon ténfergő fiataloknak üzenem: vigyázzatok, mert ott oldalognak már körülöttetek a Kun Bélák, Szamuely Tiborok, Rákosiék, Péter Gáborok. Most még veletek nevetnek – megkínálnak sörrel –, de hamarosan rajtatok nevetnek, és a féléjük nyújtott kezeteket durván ellökik. Minden válságnak megvannak a maga vámszedői, akik az elvakultságra, elkeseredésre, önzésre építenek. Ne legyetek balekok.
A nemzet túl fogja élni ezt a válságot is, de nem mindegy, mekkora áldozattal. Mindannyiunk felelőssége, hogy ezt a válságot – s ezt a háborút – tragikus áldozatok nélkül vészeljük át. Ne sodródjunk semmiféle fegyveres konfliktusba, ne dőljünk be semmiféle agresszív szélsőségnek, semmiféle önzésnek, elkeseredésnek. És semmiféle provokációnak. Nézzünk előre, tudjuk a következő lépéseket, s ha szükséges, korrigáljunk. A válságból – ezt pontosan kiolvashatjuk a történelemből – az a nép tud gyorsan és eredményesen kilábalni, amelynek világos célja van, határozott programja és megkérdőjelezhetetlen nemzeti identitása. Amelynek van hite és összetartó ereje. Ragasztéka. Jellemzi a szolidaritás, hogy ne roppanjon meg minden esendő válla, ha jönnek a bajok. Ezek birtokában a hajdan oly sikeres blokádbrigádok mai próbálkozásai silány bohózattá válnak, s ártani nem tudnak.
A szerző történész
(Szerencsés Károly, magyarhirlap.hu)
LEGYÉL NAPRAKÉSZ!
Támogasd munkánkat egy lájkkal!
