A nagy testvér beavatkozik és rendet tesz

 

Kleine fische, gute fische. Kétszázmillió forintnyi amerikai dollár nemzetgazdasági szinten nem nagy összeg, de ha már mindenképpen hozzánk akarják vágni, hát tegyék. Vitték el már ennek sokszorosát kamatban, profitban, licencdíjban és az ég tudja, milyen trükkök százaival; ha kicsit visszacsöpögtetnének, történjék az bármely célból és indulattal, hadd jöjjön.

Legrosszabb esetben is ennyivel javul az ország fizetési mérlege, néhány tucat ember megélhetést talál, kis informatikai cégeknek, nyomdáknak némi megrendelés adódhat, amiből azután még további belföldi kereslet is származik. Nem sok, de anyáink bölcs tanítása szerint: ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Igaz, arról nem beszéltek jó szüleink, mitévők legyünk, ha azzal akarnak ütni, hogy adnak. Mint megalapozott gyanúnk szerint most hű szövetségesünk is, az amerikai kormány, amelynek „demokráciával és emberi jogokkal” foglalkozó hivatala 200 millió forintos pályázatot írt ki „a független vidéki sajtó megerősítésére” Magyarországon.

Hogy ütni akarnak, az abból is sejthető, amilyen kárörömmel egyes, a sajtószabadság tragikus hiányától fulladozó liberális orgánumok ünnepelni kezdték a tengerentúli döntést, rámutatva: az Egyesült Államok diplomáciai gyakorlatában példa nélküli, hogy egy NATO-tagállamban szövetségi forrásból a helyi kormánytól független sajtótermékeket támogassanak.

Azon töprengve, miért is ránk esett a megtisztelő választás, kézenfekvő lehetőségként kínálkozik, hogy így az év vége felé a demokráciaterjesztés washingtoni szentélyé­ben – a tömeges igények kielégítése dacára – pénzmaradványok képződtek a Bebörtönzött Török Újságírók Amerikai Segélypénztáránál, esetleg a Kurd Nyelven Sugárzó Vidéki Rádió Alapban, s ennek kellett gyorsan helyet találni. Szóltak hát a provinciák helytartóinak, van-e valami ötletük, s a belső pályázatot végül David Kostelancik budapesti nagykövetségi ügyvivő nyerte.

Nemrég jártam az újságíró-szövetségben, referált Mr. Kostelancik, ahol elpanaszolták, hogy a kormányzatot támogató személyekhez kötődő vállalatok megszerezték az ellenőrzést az utolsó, még megmaradt független megyei lapok felett. Mr. Kostelanciknak ugyanakkor bizonyos nehézségeket okozott a magyar újságírói panaszok „amerikai nyelvre” fordítása.

A State Departmentben nem egészen értették, mi a gond azzal, hogy „a kormányzatot támogató személyeknek” vállalataik vannak, vagy hogy ezek a vállalatok lapokat vásároltak. Nemde ez az élet rendje, Mr. Kostelancik? – ment vissza a rejtjelezett távirat –, Mr. Rupert Murdoch is támogatja a republikánus adminisztrációkat, és amit csak bír, fel is vásárol a sajtópiacon. S miután a CNN (rendes nevén: Clinton News Network) Hillary szócsöveként üzemelt, halaszthatatlan feladat a független amerikai tévézés megteremtése. Hiszen a szabad piac a demokrácia alapja, nem?

Mr. Kostelancik csak nagy nehézségek árán tudta elmagyarázni a washingtoni bürokratáknak, mi a gond azzal, hogy az Axel Springer, a Ringier meg a Funke/WAZ, miután negyedszázad alatt jól megszedték magukat rajtuk, túladtak sajtóportfóliójukon, s az ezek iránt érdeklődő és piaci árat fizetni kész vállalkozások megvették őket. Washingtonban a szabadpiac prófétáinak nehezen fért a fejükbe, miért kellene az adófizetők pénzén egy távoli kis ország sajtópiacán beavatkozniuk.

Amikor az ügyvivő azt magyarázgatta, hogy az Egyesült Államok érdekeit hűségesen szolgáló pártoknak ez előnyös volna, visszakérdeztek: de hát az e pártokat támogató személyekhez kötődő vállalkozások hol voltak akkor, amikor a független lapok eladósorba kerültek? Nemde ez a Hungary is szabad piacgazdaság, ahol a befektetők azt tesznek a pénzükkel, amit akarnak?

Mr. Kostelancik bevallotta: sokat látott profi demokrácia export-importőrként először maga is meglepődött, hogy a vagyonukat a piacgazdasági átmenet idején megalapozó businessmanek mennyire szűkmarkúak azokhoz a pártokhoz, amelyeknek vagyonosodásukat köszönhetik. Ilyen Amerikában nemigen fordulhat elő: ott a politikai piacon befolyást vásárló vállalkozók korrektül kifizetik érdekkijáróikat, ha másért nem, a jövő üzlete érdekében.

Amikor Mr. Kostelancik a sajtó kiegyensúlyozottságának fontosságát próbálta megpendíteni, a külügyesek hangos hahotában törtek ki. Ügyvivő úr, maga ott a tengerentúl már nem is olvassa a hazai lapokat? Vagy nem fogható a nagykövetségen a CNN meg az NBC? Jó-jó, duzzogott Mr. Kostelancik, de itt a sajtószabadság szent elve forog kockán. Erre azért elkomolyodtak az urak odaát. Ami szent, az szent, ezt már komolyan kell venni. Milyen retorziók érték azokat a vidéki újságírókat? Hát, ami azt illeti, konkrétan semmi, csak a helyi orgánumok nem tudnak jó fizetést adni, meg egyik-másiknak már le is kellett húznia a rolót.

Szóval mégiscsak a piac, vonták le a következtetést odaát. Mit volt mit tenni, Kostelancik végül is előhúzta az adu ászt: Putyin. Na, akkor mindjárt megvilágosultak a külügyesek. Mr. Orbán Oroszországgal üzletel (ez tilos, a business csak akkor business, ha az ExxonMobil érintett benne!), a pénzmaradvány meg jó eséllyel az ellenfeleit erősítheti. Innen sínre került a dolog.

Hálásak vagyunk hű szövetségesünknek, hogy ennyire szívén viseli kicsiny hazánk üdvét. A sajtó sokszínűsége fontos érték, olyannyira, hogy nálunk egyéb megoldás híján akár jobboldali üzletemberek is készek – a baloldali kollégák által hagyott űrt betöltve – ellenzéki sajtót működtetni. De azért tessenek bátran fizetni: nincs az a pénz, aminek a baloldalon ne tudnának egykönnyen a nyakára hágni.

A szerző újságíró

 

(Krómer István, magyaridok.hu)