Bono nem politizáló zenész, hanem zenélő politikus (persze a gagyi kategóriából). Vagy hogy a politikus kifejezést fajsúlyosabb figuráknak tartogassuk, mondjuk azt, hogy közönséges küldönc, aki történetesen nem papírból olvassa fel a Szabad Nép vezércikkét, hanem merő véletlenségből egy basszusgitáros is álldogál mellette, a háta mögött pediglen egy dobos üldögél.
Jó, akkor beszéljünk egy kicsit Bonóról. Tesszük ezt azért, mert a U2 énekese halálmegvető bátorsággal nekitámadt Orbán Viktornak, egyenesen a színpadról üzente meg, hogy sátáni figura. Bono barátunk persze nem ma kezdte a popszakmát, már két éve is bögyében volt Magyarország és Lengyelország.
Azt most nagyon gyorsan rendezzük le, hogy a U2 énekesének talán inkább a zenével illene foglalkoznia. Már csak azért is, mert becses zenekarával az 1987-es The Joshua Tree óta gyakorlatilag semmit sem tett le az asztalra, abból él – mint Poór Péter a Fekete vonatból. Tudom, hogy a zene szubjektív dolog, de a U2 alighanem a világ legfelülértékeltebb zenekara. Jobbára azok szeretik, akik beszopják, hogy az ír csapat volna a nemzedéki lázadás, maga a botrány, mellesleg pedig a világ legjobb muzsikája. Őket őszintén, teljes szívből sajnáljuk. Mindenki másnak ajánlunk műmájerek nélküli, valódi zenét, nehogy véletlen az a látszat keletkezzen, mintha három évtizede velük kezdődött és végződött volna a rocklexikon. Mondjuk ezt. Vagy ezt. Esetleg ezt.
Bonóval tehát zenészként is bőven akad problémánk, de most beszéljünk inkább az emberről. Akit hívtak az ostromlott Szarajevóba, de nem mert bemenni, mert annyira nem kemény csávó. Helyette Bruce Dickinson vállalkozott a kalandos útra, ő jutott be és adott koncertet zenekarával a szarajevóiaknak. Aztán amikor elpucoltak a szerbek és Szarajevó felszabadult, megjelent a U2 is, hogy korszakos szabadságkoncertet adjon, holott a szabadságkoncert addigra már lezajlott egy valódi férfi valódi zenekarával.
Na, ez Bono. A műmájerkedés apostola.
Meg az is Bono, aki elhinti igéit a világban, a szegénység felszámolásáról papol naphosszat, de ő személy szerint a világ legdrágább lakónegyedeiben, a legdrágább luxuslakásokban terpeszkedik. Az is Bono továbbá, aki egy személyben felkarolná a szenvedő Afrikát, csak éppen kőkemény üzleteket köt világszerte, mert az éhező négereknél csak a pénzt szereti jobban. És az is Bono, aki keblére öleli a migránsokat, de ő maga személy szerint egyet sem hívott meg a házába, hogy mostantól azok is lazacot reggelizhessenek langusztával, és csak addig tart a nagy együttérzés, amíg villognak a vakuk.
Most ez a Bono mondja azt, hogy Orbán Viktor az ördög cimborája. Pont ő mondja.
Valamikor a rockzene a fennálló társadalmi rend ellen szövetkezett. Klubok mélyén, pincében és háztetőről a saját igazságait dörögte, le akarta bontani a régi rendet, a gazdagok, az öregek, a szülők, a tanárok és a politikusok uralmát. Most, hogy Európában végre a selejt uralkodik, Bono és barátai zseniális érzékkel rácuppantak az életet adó emlőkre, fürge nyelveikkel a matériával tele tőgyeket csiklandozzák. Nem, véletlenül sem akarják meghallani az emberek valódi véleményét. Nem értéket teremtenek, nem pusztán zenélnek, hanem az uralkodó eszméket hirdetik a színpadról. Éppen a fordítottját művelik, mint a valódi rockzenészek: akik vagy csak szórakoztatni akarnak, hogy ugráljanak és lazuljanak a fiatalok, vagy nonkonformista, szókimondó mondandót közvetítenek, amely úgyszólván műfaji követelmény, mert ha ez nincs, a műsor olyan, mintha egy helyettes államtitkár énekelne a színpadon.
Nos, a mi Bonónk helyettes államtitkárt alakít a színpadon. Biztos, ami biztos: ő a hatalmasok, a gazdagok, a világ urainak ülepét tisztogatja. Bono nem politizáló zenész, hanem zenélő politikus (persze a gagyi kategóriából). Vagy hogy a politikus kifejezést fajsúlyosabb figuráknak tartogassuk, mondjuk azt, hogy közönséges küldönc, aki történetesen nem papírból olvassa fel a Szabad Nép vezércikkét, hanem merő véletlenségből egy basszusgitáros is álldogál mellette, a háta mögött pediglen egy dobos üldögél.
De ettől még Bono hajszálpontosan az a seggfej, aki volt. Egy centivel se több, se kevesebb.
Kéretik ennek megfelelően hivatkozni rá és munkásságára.
Nekünk pedig nem maradt más, mint hogy küldjük a dalt a bátor Bonónak és a U2-nak, azzal a szerény figyelmeztetéssel, hogy aki amatőr létére politikába üti az orrát, az ne csodálkozzon, ha végül a saját szakmájában is amatőrré süllyed.
Utóirat:
(„Hey now baby, get into my big black car. I just want to show you what my politics are.”)
Ennyit a rock and rollról és a világ éhezőiről.
(forrás: Szentesi Zöldi László, 888.hu)
