in ,

Szakács Árpádot nem lehet elhallgattatni!

Alföldi Róbert pénzügyi szaklapban panaszkodik a fideszes elnyomás elviselhetetlenségéről

Mindenszo.hu kommentár: Szakács Árpádot különböző libsi módszerekkel próbálták elhallgattatni. Először aláírást gyűjtöttek ellene liberális (félre)értelmiségiek, hogy fogja be a száját. Nem jött össze. Majd azt hazudták a libsi médiában, hogy fentről szóltak neki (mármint Szakács Árpádnak), fejezze be az írást. Ez sem volt igaz, ez a módszer sem jött be. Nem fejezte be az írást. Ne is! Hajrá Szakács Árpád!
Íme a következő rész.

Kinek a kulturális diktatúrája? XV. rész

Elnyomás és rettegés a színházakban

Szeptember 22-én, szombaton egy percre a világ összes fővárosában megállt az élet, és a gyászos hangulat mint sötét felhő takarta be a szabad szellemek elől a fénylő napot. Lehajtott fejek, néma tekintetek üzentek szolidaritást a magyarországi színházi szakmával, a szabad művészetet ugyanis a fideszes diktatúra megpróbálja rácsok mögé zárni, elhallgattatni vagy megsemmisíteni.

 

Csapataink harcban állnak, de a diktatúra senkit sem kímél – olvasható ki a ­Financial Timesból, ahol maga Alföldi Róbert szólt drámai hangon. „Felépítettek egy rendszert, amely most már magától működik és teszi a dolgát. A színházi igazgatókat, a kultúráért felelős hivatalok vezetőit már nem kell felhívni vagy behívni a minisztériumba, mindenki tudja, mit várnak el tőle” – mondta a magyar ellenállás rettenthetetlen bástyája, azt bizonygatva: a színházakban és ­hasonló kulturális intézményekben egyre jellemzőbb az öncenzúra, a művészek körül pedig egyre fogy a levegő.

Bármennyire is meglepő, a világ vezető gazdasági lapjának cikksorozatunk adta az apropót, hogy feldolgozza a hazai fullasztó kulturális légkört. Így találták meg a leghitelesebb hangot.

Nincs okunk kételkedni Alföldi Róbert szavában, sose tettünk ilyet, illetékes a kérdésben, rendezőként, színészként, korábbi intézményvezetőként tisztán látja a helyzetet. Ezeken kívül pedig igazi liberális és demokrata, a szólás és véleménynyilvánítás szabadságának híve. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy nemrég ötszáz értelmiségivel követelték cikksorozatunk leállítását és betiltását.

A rengeteg szakmája mellett Alföldi úr a térség legjobb társadalomkritikusa is. A Centrál Színház 2018/2019-es évadának műsorfüzetében különleges interjú olvasható a művész-rendező úrral. Épp Ödön von Horváth Kasimir és Karoline című darabját viszi színre. Az interjúból megtudjuk, az előadás nem egészen hasonlít a német nyárspolgárok kritikájához, mert nálunk hiányzik ez a réteg. Mint mondja: „Itt csak reménytelen, kiszolgáltatott, szorongó és gyáva emberek vannak. Amiért mégis hasonló társadalmi folyamatok játszódnak le nálunk, mint a harmincas évek Németországában, az épp a kiszolgáltatottság miatt van.”

Végre ismét eljutottunk a náci világhoz. Na de milyen kérdés következhet ezután a Centrál lapjában, mint az, Alföldi miként éli meg, hogy nincs munkája, nem mondhatja el a véleményét, üldözik a művészetét stb. Á, valami miatt nem ez következett, hanem az, hogy: „Nagyon sokat rendez, úgy tűnik, mintha egyik produkcióból esne a másikba.” Alföldi úr pedig így felel: „Nem, egyiket csinálom a másik után, de nem »esem bele«. Egyrészt mert hívnak, másrészt mert szeretem, és hallgatva a híreket, csinálom, amíg csinálhatom. Ráadásul az utóbbi időben sokat játszottam is.”

Adódna a lehetőség, hogy felsoroljuk, a diktatúra alatt hol lép fel Alföldi úr, mennyit keres ebből, de ezzel betelne sorozatunk következő része, és nem tudnánk foglalkozni sokkal fontosabb dolgokkal. Cikksorozatunkban ugyanis a színházakat rengeteg példán keresztül többször is megemlítettük mint a balliberális politizálás színtereit.

Ebben a művészeti ágban panaszkodnak legjobban a kultúrát elnyomó, a színházakat tönkretevő Fidesz-diktatúráról, és talán itt van a legtöbb provokáció. Például elég volt egy éve a tervezett budapesti zavargások szervezőjeként megemlítenie Schilling Árpád művész urat Németh Szilárd fideszes képviselőnek, máris világraszóló szcéna kerekedett belőle.

A Színházi Kritikusok Céhe szerint „különösen aggasztó és megdöbbentő”, hogy a hatalmon lévők egy színházi alkotót is közellenségnek kiáltottak ki. „Ilyesmit a diktatúra megdöntése óta nem tapasztaltunk Magyarországon, és őszintén hittük, hogy a rendszerváltás részben azért is történt meg, hogy soha ne is lehessen újra egy művésztől megvonni a szólásszabadság, a művészi szabadság és a szabad véleményalkotás jogát, sem pedig egyértelmű fenyegetéssel utalni ennek akár csak a puszta lehetőségére is.” Azt már mi tesszük hozzá, kár, hogy ezzel az érvvel a Színházi Kritikusok Céhe nem tiltakozott Alföldi Róbert ellen, amikor sorozatunkat szerette volna betiltani.

Az is emlékezetes volt három éve, amikor a Nemzeti Színházban a bécsi Burgtheater Jan Bosse által rendezett vendégjátéka után a taps alatt az egyik színész a színpadról németül és angolul is felolvasott egy szöveget a magyarországi demokráciát fenyegető veszélyek miatt. „Mélyen tisztelt közönség! Tudomásunk van arról a nehéz helyzetről, amelyben a nagyszerű magyar nép és kulturális élet jelenleg van. Demokratikus úton és demokratikus választások által olyan helyzetbe sodorta magát, amely által egyre inkább eltávolodik a demokrácia szellemétől és Európától. Aggodalommal töltenek el minket ezek a fejlemények, mint önök közül is sokakat.”

Jól ismert módszer: fellépni vendégként egy országban, majd a szabad művészet jegyé­ben lehülyézni a többségi szavazókat. Függöny! Taps! Ezek után lehetett interjúk, cikkek özönében hangoztatni a balliberális „magaskultúra” felsőbbrendűségét, megemlítve, hogy a fideszesek bunkók, legfeljebb szotyizni járnak ki a focimeccsekre. Mivel ennyire korlátoltak, ezért próbálják megszüntetni a színházi szabad világ szigeteit.

Lássuk csak, hogy néz ez ki a gyakorlatban!

A Központi Statisztikai Hivatal értesítőjében látható, hogy 2010-ig a kultúrát támogató, demokrata Gyurcsány–Bajnai-kormányok idején 143 önálló színház működött Magyarországon. A Fidesz-diktatúra elnyomása idején ez a szám 179-re „csökkent”. Még ­drámaibb tendenciákat figyelhetünk meg az előadások számában is. A független alkotóművészetet támogató balliberális kormányok idején évente 19 ezer előadás volt a hazai színházakban, ezt a fideszes elnyomás 29 ezerre „csökkentette”. A színházi látogatókat is üldözi az elnyomás, itt is drámai adatok láthatók: a balliberális kormányok idején a 4,5 milliós látogatószám „leapadt” 7,2 millióra.
De mi lehet a támogatásokkal? Legalább ugyanilyen arányú megszorítás, ellehetetlenítés, a művészet kiteljesítésének ezer akadálya figyelhető meg pénzügyi vonalon is.

Komolyabbra fordítva a szót, a színházi világ támogatásának már a megbecsülése sem egyszerű feladat. 2010-ben az Állami Számvevőszék mintegy hetvenoldalas tanulmányban mutatta be a színházi világ költségvetési struktúráját. A meglehetősen bonyolult és összetett kategóriákra bontás ismertetésétől most eltekintenénk, a lényeg, akkor a színházi kiadások 33,3 milliárd forintot tettek ki. Az állami és helyi közpénz együttes részaránya a finanszírozásban 78 százalék volt – áll a szakértői dokumentumban. Nyilván ez egy átlag, sok olyan színház van, amelyik ennél kevesebb közpénzt kap, tény viszont, hogy az állami és az önkormányzati szerepvállalás jelentős, ezek nélkül a színházak nem működhetnének.

Ráadásul a normatív finanszírozáson kívül rengeteg egyedi és eseti támogatást kapnak az intézmények, legyen az a különböző miniszteri keretekből, az NKA által vagy eseti önkormányzati támogatásokból. A taomil­liárdokról nem is beszélve, amivel kapcsolatban egyre több csalásra derül fény. (Félrevinné mondanivalónkat, ha erre kitérnénk, keressenek csak rá az interneten!) A különféle támogatásokhoz pedig rengeteg egyéb forrás is társul, például néhány hónapja jelentették be, hogy két év alatt több mint negyvenmilliárd forint kormányzati támogatásból újulhat meg a kaposvári, a debreceni, a veszprémi, a győri és a szolnoki színház, emellett összesen csaknem hárommilliárd forintból korszerűsödik a Nemzeti Színház és a ­Thália Színház is.

Láthatják, nem egyszerű konkrét számokat mondani. Talán nem járunk messze a valóságtól, ha azt írjuk, évente közelíti az ötvenmilliárdot az állami és önkormányzati támogatások összege. És a képzésről még nem is beszéltünk. Az is tény, hogy ez a művészeti ágazat még soha nem kapott ilyen forrásokat, mint amivel most „a Fidesz diktatúrája” megpróbálja elnyomni a független művészet megtestesítőit.

Vajon mi történik ezalatt a megfélemlített színházakban? „Nem látjátok, hogy mekkora a diktatúra, a korrupció és az antiszemitizmus?” – ezt a témakört pengeti a repertoárok jelentős része. No nem direkt módon, csak úgy áthallásosan, olyan „politizálós módon”, ahogy sorozatunk előző részében utaltunk Bárdos Deák Ágnes művésznőre. A színházak tehát – tisztelet a kevés kivételnek – az elmúlt nyolc évben folyamatosan próbálják felnyitni a diktatúrától megvakított, megsüketített állampolgárok érzékszerveit a mindent elborító korrupcióra és Orbán Viktor diktátori hatalmára.

A korrupció nem jó dolog. Fontos, hogy ilyen kritikai darabok szülessenek. Kár viszont, hogy nem kerül színpadra a színházi korrupció. A jobboldalisággal nem vádolható Verebes István Tólig című új könyvében tiszteletre méltó őszinteséggel ír arról, hogy a korrupció szinte az egész színházi szakmát uralja, egy direktor lényegében annyit lophat, csalhat, amennyit akar. Verebes István azt állítja, hogy a színházak a jelenlegi támogatás feléből is ugyanúgy tudnának működni, magyarán a másik felét elpazarolják vagy ellopják.

Nincs helyünk részletesen ismertetni a könyvet, legtömörebben erről (a 2018. június 10-i 168 Órában) Verebes azt mondja: „A színházigazgatóknak teljhatalmuk van, és ezzel bizony sokan visszaélnek. Mit gondol, az állami, önkormányzati fenntartóknak van bármi fogalmuk arról, mi mennyibe kerül a színházban? Így például ha a kivitelező azt mondja egy díszletre, hogy az 300 ezer forint, az igazgató esetleg felajánlhatja, hogy írjanak egymillióról számlát, a maradékon meg osztoznak. Vagy ha a direktor is fellép a saját színházában, önmagának 80 ezer forintos fellépti díjat számol, a kollégájának meg 15 ezret. Hogy lehetséges, hogy átépítenek egy teátrumot, és a vezetőjének másnap már új Mercedese van?”

2017. október 16-án egy igen figyelemreméltó írás jelent meg a jobboldali elhajlással nem vádolható Forbes című gazdasági magazinban. Címe: „A hazai színházi kasszasikerek elég sokba kerülnek, és erről annyira nem szeretnek beszélni.”

A cikk megállapítja: „Megnéztük, mennyibe került színpadra állítani a legnagyobb sikereket és mennyi pénzt hoznak. És meglepődtünk, hogy több színház nem adta ki az üzleti adatokat, pedig állami forrásokból is gazdálkodnak.” A megkérdezettek többsége azt mondta: „Ilyet nem szoktunk megadni, nem kívánjuk megadni, nem publikus adat.” A színházak titkolózását azért sem értjük, mert mi lehet felemelőbb annál, mint a közpénzzel jól sáfárkodni, és nemcsak sikeres, de nyereséges produkciókat is bemutatni belőle? – áll a ­Forbes cikkében.

Ezeket bővebben nem kommentálnánk, viszont a magyar színházak állami finanszírozása kapcsán több kérdés is felvetődik. ­Van-e szerepe a magyar identitás erősítésében az előadó-művészetnek? Vagy kell-e hogy legyen? Merthogy volt, az vitathatatlan. ­Felelőssége-e a magyar kulturális igazgatásnak, hogy érvényre juttassa a klasszikus magyar kultúra színpadi megjelenítését? Továbbá a színházaknak milyen arányban kellene bemutatniuk a klasszikus magyar műveket és kortárs magyar munkákat? Rá vagyunk-e szorulva arra, hogy norvég, holland, dán, amerikai stb. kozmopolita műveket hozzunk be nagy arányban a magyar kulturális életbe?

A Szakács Árpád már Shakespeare ­munkáit is ki akarja irtani című leendő írások megjelenése előtt jeleznénk a balliberális kollégáknak, ezek csak kérdések.

Még egyszer: mit is állított Alföldi a Financial Timesben? „A színházi igazgatókat, a kultúráért felelős hivatalok vezetőit már nem kell felhívni vagy behívni a minisztériumba, mindenki tudja, mit várnak el tőle.”

Ezek után mi mást gondolhatnánk, mint hogy az egész országban Csurka István kiváló darabjait tűzik színpadra és Wass Albert-felolvasó­esteket tartatnak a megrémült direktorok. Mert körülbelül ilyennek láttatják a balliberális véleményformálók a konzervatív oldalt.

Lássuk a gyakorlatot! A 2018/19-es évad tekintetében mintegy harminc nagy színház repertoárját néztük meg. A 18 megyei és a maradék budapesti intézményekben mintegy kétszáz új darabot mutatnak be, ezeknek mintegy 70 százaléka külföldi szerző munkája, jelentős része felszínes kozmopolita előadás. A maradék harminc tartalmazza a magyar operett- és musical-előadásokat is. A kortárs munkák pedig szinte kivétel nélkül a balliberális alkotókhoz tartoznak, klasszikus magyar darabokat tízszázalékos arányban sem játszanak a magyar színházak. Ez természetesen csak egy átlag, összesen négy színházat találtunk, amelyeknek a reper­toárja jelentősen eltér a fenti adatoktól. Pontosabban javítják a statisztikát. Mi ebből nem állapítunk meg semmit, a tisztelt olvasók viszont megtehetik.

Amíg ezen gondolkoznak, eszünkbe jutott egy szomorú tény. Majdnem elfeledkeztünk megemlékezni egy rettenetes esetről. Emigrálása ­miatt egyelőre nem élvezhetjük Schilling Árpád és Sárosdi Lilla művésznő előadásait. Mondhatnánk úgy is, hogy a színházakban kevesebb mikrofont tolnak fel a nemi szervekbe (lásd sorozatunk 8. részét). De azért az aberrált darabokból nem lesz hiány.

Októberben egy igazi gendersztorit láthatunk a Trafóban, mert, mint ahogy az adófizetők pénzéből működő Színház.hu ajánlója írja: „Napjaink legfontosabb kérdései közé tartozik, hogy hogyan lehetünk mások, mint amit ránk kényszerít az állampolgárság, a szülőföldhöz tartozás, a bőrszín, a test.” A darab azt próbálja megmutatni: „Ki vagyok én? Férfi vagyok vagy nő? Mi történik velem, ha egyik sem, vagy ha éppen mindkettő vagyok? Szörnynek születtem, vagy valami egészen másról van szó? Silvia Calderoni nem fél megmutatni, hogy milyen az az út, amin ha felmerül ez a kérdés, a társadalmi kényszerek miatt végig kell menni.” Közben Calderoni meztelenül vonaglik a színpadon, és keresni fogja majd a nemi identitását. A budapesti önkormányzat és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával.

A szerző újságíró

A Kinek a kulturális diktatúrája? cikksorozat összes írása.

(Szakács Árpád, magyaridok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

A Fidesz kezdeményezi az európai migrációs biztos leváltását

Már nem működnek a lázító libsi hívószavak: otthonápoláskilakoltatás oktatásegészségügy