Az ellenzéki pártoknak saját identitásuk sem világos – véli Schiffer András (Fotó: Bodnár Patrícia)

–  Mi a véleménye az Európai Parlament döntéséről, illetve arról, hogy a Sargentini-jelentés elfogadását részben a magyarországi ellenzék is megszavazta?

–  A szavazás nem arról szólt, hogy az Orbán-rezsim tetszik, vagy nem tetszik, egyetért-e valaki a magyar kormány politikájával, vagy sem, hanem konkrétan a Sargentini-jelentésről, ami viszont az igazságelemek mellett hemzseg a téves, valótlan, vagy egyszerűen csak nem idevaló megállapításoktól és teljességgel fókuszálatlan. Pontosan a fókuszálatlanság miatt nagyon nem világos, most mi fog következni az EP-döntésből. Magyarországgal szemben egyébként – elsősorban a 2010-13 közötti időszak történései alapján – bőven lenne alap a hetes cikkely élesítésére, de ez a jelentés erre nem alkalmas. Több ponton sérti a nemzeti önbecsülésünket, színvonala méltatlan az uniós jogintézményhez és néhány ponton kedvezőtlen hazai társadalmi tendenciákat erősíthet fel. A magyar képviselőknek, pártállástól függetlenül, ezeket a szempontokat kellett volna mérlegelniük. A második cikkely sérelmére bőven találunk alapot a magyar államéletben, de ez nem azt jelenti, hogy minden belpolitikai sérelmünket a második cikkelybe szuszakoljuk, vagy az itthon elveszített játszmákat Brüsszelben akarjuk megnyerni. Magyarországot Magyarországról kell kormányozni, Orbán Viktort itthon kell legyőzni.

–  Öt hónap telt el a parlamenti választások óta, sikerült-e az ellenzéki pártoknak rendezni a soraikat?

– Az ellenzék tagolt, de nem önmagában a pártok tagoltak, hanem a mögöttük álló társadalmi bázis. Április 8-án az következett be, amit már egy évvel előtte meg lehetett jósolni, történetesen, hogy a választásokat követően az ellenzéki pártok mély válságba süllyednek. Ennek alapvető oka az, hogy a pártoknak saját identitásuk sem világos, tehát az, hogy mi végre akarnak egyáltalán hatalomra kerülni. Így pedig óhatatlanul a kisszerű belső játékok uralják a terepet, s nem az, hogy milyen sorsot szánnak az országnak.

–  Az ellenzék parlamenti pártjainak többsége az összefogás hiányában, illetve anomáliáiban látta a kudarcuk okát, holott ez már háromszor is megismétlődött. Mi erről a véleménye?

–  Az összefogósdi pótcselekvés. Ha nincs világos alternatíva azzal szemben, amit a miniszterelnök kínál, akkor az összefogás csupán hatalomtechnikai trükk. Ez világosan látszik az időközi választások eredménye után is. A választópolgárok nem bábuk, egy-egy párt szavazótábora nem egy zsák krumpli a pártvezető hátán, amit kidobunk az asztalra, aztán összeszámolunk. Az ellenzéknek először azt kellene azonosítani, hogy Orbán Viktor milyen fejlődési modellt kínál Magyarországnak, a következő lépésben világossá tenni, hogy miért káros ez az ország számára, ezt követően egy alternatív fejlődési modellt bemutatni a magyar választópolgároknak. S persze ennek a helyességéről meg is kéne győzni őket. Az ellenzék egyetlen pártja sem tette ezt eddig meg, így gyakorlatilag a kormányoldal kottájából játszik. Ami éppen be van dobva gumicsontként, arra tapadnak rá.

–  Április 8-a után rögtön mégis azt a konzekvenciát vonta le az ellenzék, hogy „mi vagyunk a többség”. Csak nem fogtak össze, s ez vezetett az újabb kétharmadhoz. Ez a felelősség elől történő menekülés vagy csupán a dolgok leegyszerűsítése?

–  Ez nagyon primitív leegyszerűsítése a választások eredményének. Azt ugye senki nem gondolja komolyan, hogy amikor semmi másról nem szólt az ellenzéki kampány, mint a taktikai szavazásról, akkor ha valaki egy nem túl esélyes ellenzéki jelöltre szavaz, ezt nem megfontoltan teszi. A választási kampány nem az ország jövőjéről szólt, hanem különböző taktikai szavazási lehetőségekről, ami nyilvánvalóan sokakat taszított. Miért gondolja bárki is, hogy aki korábban többször is jobboldali pártokra szavazott, de kiábrándult a Fideszből, az mondjuk Lágymányoson rohanni fog a szavazófülkéhez, hogy az utolsó budapesti úttörőelnökre adja a voksát? Vagy a Hegyvidéken Bauer Tamásra. Ha valakinek súlyos felelőssége van a vissza nem léptetésekkel kapcsolatban, az leginkább a DK, amely azokban a körzetekben hagyta állva a jelöltjeit, ahol egyébként a kiábrándult jobboldali voksokkal lehetett volna valamit kezdenie az ellenzéknek. Továbbra is azt gondolom, az egymást hibáztató játék, illetve az összefogósdi körüli tánc éppen az alapvető problémát takarja el. A szembenézést spórolja meg. Arról van szó, ha lenne legalább egy ellenzéki párt, amely világosan azonosítja az orbáni fejlődési-pályát, rámutat, hogy miért probléma Magyarország számára az újhűbéri rendszer, és kínál egy alternatív fejlődési modellt az ország számára, akkor már rég nem pártok közötti alkukról kéne beszélnünk, hanem lenne valós kihívója a Fidesznek.

–  Milyennek látja az európai parlamenti választáson az ellenzék lehetőségeit? Például az LMP-ét, amely mégis csak a szíve csücske.

–  Párton kívüli vagyok, nem gondolom, hogy bármelyik párt számára taktikai tanácsokat kéne adnom. Ha bármelyik párt a szívem csücske lenne, annak a pártnak a tagja lennék. Alapvetően új helyzetet teremtett az európai parlamenti választási kampányban, hogy Orbán Viktor a tusványosi beszédében nemcsak Magyarországon, hanem Európában egyedülálló módon tétet tudott adni az EP-voksolásnak. A lecke fel van adva. Ha legalább egy ellenzéki párt nem tud hasonlóan erős tétet felvázolni, hogy miért kell elmenni szavazni, és ha a választó elmegy, miért ne a Fideszt válassza, akkor a kormánypártok az április nyolcadikainál is nagyobb győzelmet arathatnak. De azt gondolom, a mérkőzés nincs lefutva, mert az orbáni szemfényvesztést több ponton is le lehetne leplezni. Szerintem az igazi tét az, hogy a nagyvállalatok Euró­páját vagy az emberek Európáját akarjuk. Az orbáni politika alapvetően a nagyvállalatok Európájáról, elsősorban a német nagyvállalatok kiszolgálásáról szól. A bérfelzárkózás, a bérunió egyik legfőbb kerékkötője maga a magyar miniszterelnök. Erről le kellene rántani a leplet, legalább az egyik ellenzéki pártnak. Jelenleg nem ez történik. Megy tovább az ostoba játék, hogy Orbán ki akarja vezetni Magyarországot Európából, mi vagyunk Európa, ám ez sehova sem vezet, legfeljebb még nagyobb Fidesz-győzelemhez.

–  A tétet illetően vitatkoznék abban, hogy mi szolgálja leginkább az emberek Európáját. Nem a biztonság?

–  A kérdés az, hogy a problémák tüneteivel vagy a gyökereivel foglalkozunk.

–  Amit például a napokban Chemnitzben láttunk, az nem generális probléma?

–  Válságtünetről van szó. Amellett érvelek, hogy nem elég egy válság tüneteit kezelni, a gyökérproblémákkal is foglalkozni kell. A globális migrációs krízis is azért alakult ki, mert alapvetően a globális nagyvállalatok érdekei kerülnek előtérbe akkor, amikor pél­dául a migrációt kibocsátó államokat gátlás nélkül le tudják rabolni, erőforrásaikat ki tudják sajátítani, képzett munkaerejüket könnyen mozgatva ki tudják zsákmányolni. Egyszer el nem hangzott például a magyar miniszterelnök részéről a követelés, hogy állítsák le a fegyverexportot a kibocsátó államokba, térségekbe.

–  Térjünk vissza a hazai pályákra! Az LMP-ből két éve kiszállt, azt mondta, hiányzik a szellemi háttér.

–  Nem egészen. Azt mondtam, egy globalizációkritikus, ökopolitikai erő körül ma Magyarországon hiányzik a szellemi erőtér. Hogy mennyire így van, pont a választási kampányban derült ki, amikor az LMP folyamatosan olyan kényszerhelyzetbe navigálta magát, hogy vagy ide áll, vagy oda áll, nem volt ura a saját pozíciójának. Van egy szervezett kormánypárti propagandagépezet, van egy liberális médiagalaxis, s a globalizációkritikus, ökopolitikai hangja nehezen hallatszik. Erről beszéltem 2016-ban.

–  És feladta ezt a célt?

–  Ez nem határidőhöz kötött házi feladat, könnyen lehet, hogy évtizedekbe telik egy ilyen szellemi erőtér kiépítése.

– Ha lenne ilyen erőtér, az értelmes párbeszéd lehetősége is megteremtődne a puskaporos politikai térben?

–  Az, hogy mennyire van meg az értelmes párbeszéd lehetősége, ebben mindig a hatalmon lévőnek nagyobb a felelőssége. Az értelmes párbeszédnek a lehetőségét nem az teremti meg, ha az ellenzék naponta elismeri a kormányzat sikereit. Ez a demokrácia vége lenne.

–  Lát olyan ellenzéki kritikát, ami vitán felül áll, amit a kormánynak meg kellene fogadnia?

–  Elemzői szinten van ilyen.

–  Nem elemzőkről beszéltem, hanem politikusokról.

–  Én meg elemzőkről beszélek. A politikusi felhozatalról, mint mondtam, eléggé lesújtó a véleményem. Elemzői szinten még DK-hoz köthetően is vannak tárgyilagos vélemények.

–  Ha már a DK-t említette, nem éppen a bukott miniszterelnök, Gyurcsány Ferenc egyszemélyes pártja az egyik legnagyobb akadálya az ellenzék megújulásának?

–  Azt kár lenne eltagadni, hogy Gyurcsány Ferenc személye és politikája harmadjára segítette kétharmadhoz a Fideszt. A Fidesz számára kevesebb nagyobb értékű választási hozomány van, mint Gyurcsány jelenléte, ha ő nem lenne, a Habony Műveknek kellene kitalálni. De pusztán Gyurcsányra fogni az ellenzék sikertelenségét szintén teljes tévedés. Az LMP-t sem kötelezte senki, hogy bemenjen Gyurcsány utcájába március 15-e után. Hogy klasszikust parafrazáljak, senkinek nem kötelező hülyének lenni.

–  Az LMP-t illetően 2014-ben a kormányváltás reményében kezdtek országjárásba Szél Bernadettel. Miért nem hozott ez eredményt?

–  Azzal kellett szembesülnöm, hogy a párt döntő része nem érdekelt abban, hogy az LMP mind létszámában, mind minőségében is bővüljön. A megszerzett pozíciók, egzisztenciális érdekeltségek megőrzése fontosabb volt a pártban, mint a párt – és közvetve az ország – hosszú távú érdeke.

– Tervezi-e a visszatérését a politikába?

–  Nem tettem fogadalmat arra, hogy soha többé nem térek vissza, s arra sem, hogy egyszer majd visszatérek. Egy biztos, még egyszer olyan játékot nem fogok csinálni, hogy úgy megyek ki a frontvonalba, hogy nincs körülöttem hadsereg.

(forrás:magyarhirlap.hu)