Nincs olyan drámai szegmense az életnek, amelyről Kölcsey Ferenc ne adott volna útmutatót unokaöccséhez írt intelmeiben. Hallgasd csak! „Mi a haza, mint a legszentebb kapcsokkal egybefoglalt emberek társasága? Ezerféle édes emlékezet, megszokás, haszon és szeretet összefont érdekei teszik azt a szív előtt kedvessé; (…) Kinek szívében a haza nem él, az száműzöttnek tekintheti magát mindenhol.”
Eger várának diadala 1552-ben. Kell-e ékesebb példa? A várostromra készülő százezres török vicsorítása csak elszántabbá – nemzetté – gyúrta a kétezres védősereget. Az ország, a haza állt a vár fokán. Dobó István esküje minden magyar esküjeként szólt, örök érvényű: „Esküszöm, hogy a vár és az ország védelmére fordítom minden erőmet, minden gondolatomat, minden csepp véremet. (…) Esküszöm, hogy a várat pogány kezére jutni nem engedem! Sem a várat, sem magamat élve meg nem adom! Föld úgy fogadja be testemet, ég a lelkemet! Az örök Isten taszítson el, ha eskümet meg nem tartanám!”
Nálunk, hányattatott magyar embereknél jobban kevesen érzik át a Pál utcai fiúk ragaszkodását a grundhoz. Ahhoz a maroknyi földdarabkához, amelyért a gyermekember is hőstettre képes, hűséget fogad, harcol. Amit a hazájának érez. A magyarság egész történelme a grundról, az édes grundról – a hazáról – szól. Erről a megcsonkított, árkokkal, néha kerítésekkel körülvett, csizmákkal, lánctalpakkal széttaposott földdarabkáról a hányatott glóbuszon. A hazánkról, amelyet újra és újra kiszemelnek maguknak – hallgass csak bele a napi hírekbe! – a kor „vörösingesei”.
Ma Orbán napja van. Vasárnap választunk.

(Pilhál György, magyarnemzet.hu)