Tehetetlenség, tanácstalanság, bamba jövőbe révedés. Ez a depressziós hangulat jellemzi mostanság a politikai pártok nagy ritkán megszólaló képviselőit éppúgy, mint a balliberális megmondóembereket a televíziós beszélgetőműsorokban. Az utóbbi időben legtöbben már szerencsére leszoktak arról, hogy hangosan gyűlölködjenek Orbánnal szemben. Leszámítva néhány kétlábon járó idiótát, mint a Hír Tv-ből hál’ Istennek már az internetre szorult Vahorn Andrást és Konok Pétert, vagy éppenséggel a kék vére miatt „gyógyíthatatlan” Vásárhelyi Máriát.
Mintha rájöttek volna arra, hogy mennél jobban szidják Orbánt, annál többen szeretik az emberek. Mert ugye nem az a fontos, ki mondja, hanem az, hogy mit mond. Márpedig, ha ilyen elvetemült gyűlölködők tolják a mocskot Orbánra, akkor az a csendes többség számára nagyon is azt jelenti, hogy a miniszterelnök jó úton jár, így még többen csatlakoznak a vele rokonszenvezők táborába. S ezt nemcsak a közvéleménykutatások igazolják, hanem a parlamenti választások óta lezajlott időközi önkormányzati képviselői és polgármester választások is.
Nyolc ilyen megmérettetés zajlott április 8 óta, s mind a nyolcat nagy fölénnyel, nem ritkán kétharmados többséggel nyerték meg a fideszes jelöltek. Ami ugye nem jelent mást, mint az amúgy is hatalmas demokratikus felhatalmazás további erősödését.
Április előtt leginkább Simicska atombombájában bíztak az ellenzéki tábor szószólói, amit aztán – legnagyobb megdöbbenésükre – magára dobott le a Jobbik kétharmadában reménykedő pénzember. Korábban ugye az egyik liberális „fődemokrata” Charles Gati polgárháborús hatalomátvétellel próbálta tartani a lelket a béna ellenzékben, hogy elvtársáról, Konrád Györgyről ne is beszéljünk, aki Orbán Ceausescuhoz hasonló kivégzéséről vízionált. Jó Soros Györgyünk pedig egyenesen a migránsok ránk szabadításával akarta megdönteni – szintén teljesen „demokratikusan” – a kormányfő rendszerét. A ballibsik persze tudták már jóval a választások előtt, hogy klasszikus demokratikus úton semmi esélyük sincs a győzelemre, ezért reménykedtek a „csodafegyverek” valamelyikének elsöprő erejében, legalábbis a kétharmad megakadályozásában. Hiába.
A nyolcéves, kudarcokkal teli várakozás során már mintha hitüket vesztették volna, s próbálják önmaguk számára elviselhetően élhetővé tenni az előttük álló Orbán vezette kormányzati ciklusokat.
Már-már abba is beletörődtek, hogy 2030-ig tervez, vagy még tovább, látva, hogy kilátásba sincs az amúgy is csak sok-sok év alatt fölépíthető olyan személyiség, aki mögé a kormányváltó erők megalapozott reménnyel fölsorakozhatnának. Már nem beszélnek atombombáról, se polgárháborúról, ám a demokratikus fordulat még véletlenül sem jut eszükbe. A politikusként végzetesen leszerepelt Vona, aki most videobloggerként akarja hülyíteni az embereket, például váratlan fordulatról beszél. Ám hogy ez egy év múlva vagy húsz év elteltével következik be, arról nem szól a fáma.
Kaltenbach Jenő, a lovagkereszt-visszaadó, egykori kisebbségi-ombudsman is csak abban reménykedik, hogy majd valamikor magától, valószínűleg a határon kívüli események hatására összeomlik a rendszer. Nem reménykednek másban az ATV-n gyakran feltűnő vezető szerkesztők, Horváth Gábor és Pető Péter sem.
Ezek azok a ritka pillanatok, amikor a nemzeti érzelmű hírfogyasztónak is jó ATV-t nézni. Ám még az álmosító nyári melegben sem feledhetjük egy percre sem, hogy a puskaport azért szárazon kell tartani. Hiszen az ördög nem alszik.
(forrás: Horváth K. József, leander.blogstar.hu)
