in ,

Október 6. – Haynau rendelkezése szerint a kivégzetteket másnapig a bitófán kellett hagyni

A vesztőhelyre sáros út vitt

Aradi mártírhajnal

 

A vesztőhelyre sáros út vitt / és kikericsek kékjei. / Száz év, s meghaltam volna úgyis – / vígasztalódott Vécsey. / Láhner György sírt s a földre nézett, / Damjanich szekéren feküdt, / Leiningen felmentő honvédek / árnyát kereste mindenütt. / S a táj olyan volt, mint a fácán: / tarlók, fák vérző foltjai, / és ők tarkán, libegve, hátán: / elhulló, bús-szép tollai. / Aradon így. A pesti téren/ is ütötték a dobokat (…) (Faludy György: Október 6. – a költő az ÁVO pincéjében írta a verset 1950. október 6-án.)

A történelmi emléknapok legtöbbikét saját arcához igazítja a napi politika, néha még kurzusonként is változik a hivatalos vélemény – az aradi mártírhajnal emlékezete ritka kivétel. A kivégzett tizenhárom tábornok emlékezete mozdíthatatlan. Egyikük sem készült mártírnak. Igazi, életrevaló katonaemberek voltak, nem fanatikusok. Végzetüket a nemzet balsorsa hozta.

Esett az eső azon a napon. A kegyelemből golyó általi halálra ítélt négy tábornokot hajnali hatkor vezették ki az aradi vár sánc­árkához. Gróf Kiss Ernő nem engedte, hogy bekössék a szemét. – Látni akarom a gyilkosaimat – mondta. A másik három azonnal meghalt, a gróf nem. A kivégzést vezető tiszt közvetlen közelről, pisztollyal végzett vele… A többi tábornok bentről, a várbörtönből hallgatta a fegyverropogást. Rájuk nyolc órakor várt Franz Bott hóhér a bitófák előtt.

Damjanich János utolsó levelét leendő mártírtársához, gróf Leiningen-Westerburg Károlyhoz írta a kivégzésük előtti éjszakán. „Amit az Isten ad, kedves öregem, el kell viselnünk, mint oly sok háborús veszedelmet; keményen és félelem nélkül nézzünk szemébe a kaszásnak, és próbált férfiként álljuk ki azt, amit ránk mértek.”

Ezt tették mindnyájan azon az október hajnalon.

 

Mennyire más és más útról érkezve találkoztak a szabadság harcmezején, majd az aradi várbörtönben, a halál sánca alatt… Valamennyiük nevét, nációját sokan fel sem tudnák sorolni. Tegyük meg most, ezen a napon! Az ország leggazdagabb földesura (Kiss Ernő), a milliomos főnemes, akit császárhű apja megtagadott (gróf Vécsey Károly), az elszegényedett, magyarul alig tudó német arisztokrata (gróf Leiningen-Westerburg Károly), a gazdag szerb parasztember (Damjanich János), a horvát határőr (Knézics Károly), a republikánus huszártábornok (Nagysándor József), az osztrák nemes (Schweidel József), az ugyancsak osztrák középosztálybeli (Pöltenberg Ernő), a vasúti főtisztviselő (Lázár György), a kiváló mérnökember (Török Ignác), az egyik legelőkelőbb magyar nemesi család sarja (Dessewffy Arisztid), az elismert iparszervező (Láhner György), a pozsonyi fogadós gyermeke (Aulich Lajos). Ők az „aradiak”. Utóbbitól idézek: „Szolgáltam, szolgáltam, mindig csak szolgáltam. És halálommal is szolgálni fogok. Forrón szeretett magyar népem és hazám, tudom, megérti ezt a szolgálatot.” Schweidel József ekképp merengett: „A mai világ a sátán világa, ahol a becsületért bitó, az árulásért hatalom jár.” (Ismerős képlet ma is.)

Julius von Haynau vérszomja Vécsey Károly kivégzésében öltött testet igazán. Vécsey egész családja a császár odaadó híve, egyedül a gróf volt renegát. Ezért Haynau őt utolsónak akasztatta fel, hadd nézze végig társai haláltusáját. A tábornok, aki Damjanichcsal rossz viszonyban volt (a tavaszi hadjárat során összevesztek, nem beszéltek egymással), a bitó felé menet megállt Damjanich előtt, letérdelt, és megcsókolta a már halott mártír kezét. A krónikákból tudjuk, hogy még a kivezényelt sorkatonák némelyikének szemében is könny csillogott. A legnagyobb tragédiáknak is vannak lélekemelő pillanatai.

Haynau rendelkezése szerint a kivégzetteket másnapig a bitófán kellett hagyni, a sánc előtt. A velejéig gonosz intézkedés elhibázott volta azonban már délre kiderült: az aradi nép és a környező falvak lakossága zarándokmenetben vonult el a mártírok előtt, ezrek és ezrek hangosan imádkoztak; Arad valamennyi templomában megkondultak a harangok. A kétségbeesett várparancsnok, Howiger járőrei idegesen és eredménytelenül szaladgáltak egyik utcasaroktól a másikig, egyik templomtól a másikig, hasztalan próbálva hazaterelni a zarándokló tömeget, amely még éjszaka is a kivégzés színhelyén állt és imádkozott.

Ugyanezen a napon Pesten végezte be életét Batthyány Lajos, az első felelős magyar miniszterelnök. Az Újépület előtt mártírhalált halt gróf sem vágyta a halált… Hogy mi volt az ő bűne, máig nem tudjuk. Pár hónapig állt csak a kormány élén, lojális volt az uralkodóhoz, az alkotmányhoz, fegyveres harcban nem vett részt. Talán az lehetett a bűne, hogy igazi magyar volt. Mártíromsága helyén ma örökmécses lobog. Golyószaggatta mellényét a Nemzeti Múzeumban láthatod. Állj meg előtte!

Arad és az Újépület csak a jéghegy csúcsa volt. A kezdet. Az ifjú Ferenc József nem kímélte a legyőzött országot (bár sokan amnesztiát reméltek tőle Ferenc-napon, október 4-én), „rendcsináló” embere, Haynau táborszernagy egy teljes éven át sorra hozta a halálos ítéleteket. Nem ismert irgalmat, példát akart statuálni. Száznál több kivégzettet hagyott maga után, ezreket vitetett Kufstein várbörtönébe. Példáját csak Kádár János tudta überelni jó száz évvel később. Ahogyan elődje, ő is orosz segítséggel.

És mégis… Mégis itt vagyunk most, 169 évvel Arad után. A költővel szólva, megfogyva bár, de törve nem… Szabadon – és szabadságunkat féltőn. És ilyenek is maradunk. Ha valaki, mi tudjuk a szabadság árát. Megfizettük, megharcoltunk érte. Ha úgy kívánta a haza, halni is mertünk.

(Pilhál György, magyaridok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

Hozzászólások

hozzászólás

A Jobbikot bedarálta a Szopófantom

Nagy sivalkodás lesz! – Magyarországra látogat a török államfő