Közép-Európa nem politikai fogalom, csupán földrajzi meghatározás. Európa, úgy egészében, ugyancsak földrajzi képlet, méretében csak nyúlvágya a legnagyobb földrésznek, mindamellett az emberi történet felgyorsuló szakaszának, a középkorból az újkorba lépésnek főszereplője volt.
Európának három fejlődési szakasza volt: első a mediterrán térségében, a második a nyugati tengermelléken alakult ki. Padányi Viktor tanulmányfüzetben fejtette ki a közlekedés fontos hatását, befolyását az emberi történet alakulására. Szárazföldi, lábon közlekedő élőlény létünk ellenére a vízi közlekedés lett a távolság leküzdésével az emberi társadalmak élénkítője. A harmadik fejlődési szakaszt az Ázsiából indult népvándorlási hullámok nyomán letelepedett népek állami keretekbe szerveződése hozta létre. A lengyel, a magyar, a cseh állam becsatlakozása a keresztény államok sorába zárta le Európa állami felosztását. Valójában ettől számíthatjuk Európa létrejöttét, mint a kontinenst alkotó államok együttesét. Szerkezetileg egységesebb volt ezáltal, mint azóta bármikor. Az orosz pravoszláv államalakulatok már kerítésen kívülieknek számítottak, bár a földrajzi Európa keleti felét alkották.
A három fejlődési szakasz a mai napig sem jutott a kiegyenlítődés folyamatára. A nyugati tengermellék fejlődése túlhaladta a mediterrán térség fejlettségét, köszönhetően a tengeri hajózás fejlődésének. Mesés, csodás meggazdagodás korszaka jött el számukra, a 19. században már alig maradt terület a Föld hátán, ami elkerülte a gyarmatosítás sorsát.
Közép-Európa népe még lovas szekéren közlekedett, a hűséges állatkák küzdöttek az ár, a sár, a fagy ellenében mindaddig, amíg végre megjelent a vasút. Ezt követően megjelent a robbanómotoros gépjármű, gyors ütemben kiépült Európa úthálózata. Közép-Európa, élen a nemrég egységes birodalommá lett Németországgal, a 19. század harmadik harmadára a kapitalista fejlődés fellendülésével a nyugat nyomdokaiba lépett.
Ekkor jelent meg egy új szó a német politikai szótárban: Mitteleuropa. Új ország jelentkezett az imperialista hatalmak klubjába. Németország is keresett valami maradék, tengerentúli, gyarmatosításra alkalmas területet, de nagyhatalmi fejlődésének kellékeit a tőle keletre fekvő területek értékeiben látta. Ezt a szemléletet fejezi ki a Lebensraum elmélet. A minta a nyugati gyarmatosítók viselkedése volt, de nem tengeren, Drang nach Osten, keleti termőföldek vonzották, a korai kapitalizmus expanzionista természete értelmében.
Amikor nekilátott megépíteni a Berlin–Isztambul–Bagdad vasútvonalat, Németország angol gyarmati érdekeket veszélyeztetett. Végül is ez csak jelzésérték volt (a vasút csak 1940-re épült meg, angolok által), de a lényeg a tengeri hatalmak rettegése volt a német impérium erősödése miatt, hiszen megjelentek a tengerhajózásban is, jobb s nagyobb hajókkal.
Rövidre fogva, a nyugati hatalmak, kiegészítve Amerikával, két világháborút zúdítottak Németországra, ami végül is egész Európa tönkretételét és a mai napig tartó katonai, gazdasági, pénzügyi ellenőrzését eredményezte. Éppen napjainkban tapasztaljuk meg az amerikai belhatalmi zavarok nyomán, hogy Amerikában a politika teljesen függvénye a nagytőkések hatalmi törekvéseinek. A külpolitika is ennek a pénzhatalomnak a szolgálatában áll. A tőkés nyomulás legkifizetőbb módja a háború. Nagy háború, nagy profit.
Európa két téridegen fegyveres nagyhatalom megfelezett megszállása idején kísérleti alanya lett egy-egy politikai tudatmódosító kísérletnek. A keleti nem sikerült, a nyugaton alkalmazott módszer annál inkább. Lássuk a folyamatot.
A lényeget érintve, a nyugat-európai államok teljes politikai állománya összes pártjaival együtt, csakúgy mint a tájékoztató ipar egésze, amerikai tőkéstársaságok érdekei szerint működik. Csakúgy az Európai Unió minden hatalmi szerve is.
Kézenfekvő volt, hogy a Szovjetunió összeomlása után a felszabadult országokba, és az új Oroszországba is benyomul a nyugati tőke, és megvalósítja a nyugaton már kiérlelt gazdasági–politikai–közigazgatási rendszert. Könnyű műveletnek ígérkezett, hiszen a Szovjetunió mindig is központi kormányzatú volt. Csakhogy előlépett a függetlenség igénye az új utat kereső Oroszországban egy erélyes politikus képében, aki kitakarította az országból a rendszerváltás liberalista hiénáit.
Liberalizmusnak nevezik a Nyugaton egyedül érvényes politikai rendszert, ami bár több párt összesítő fogalmaként jelenik meg, de épp oly kizárólagos, mint volt a szovjet állampárt, de nem annak kiváltságos osztályával, hanem olyan általánosan, hogy aki ellene van, az fasiszta, rasszista stb. megbélyegzésben részesül, és az ilyen elveszíti munkahelyét, lehetetlen helyzetbe kerül. Ez biztosítja a nyugat-európai államok politikai egyöntetűségét. A másik lényeges tényező a liberalizmus elfogadásában, hogy felnőttek korosztályok, amelyek egyedei nem ismerik a politikai ellenzékiséget, elfogadják az engedélyezett pártok közötti válogatási lehetőséget, és mindezeken felül nem is kívánnak mást, mint ami van, mert nincsenek megélhetési gondjaik az általános jólétben. A migráns-beözönlés bármennyire is nem tetszik a nyugati polgárnak, nincs fórum, ahol megnyilatkozhat, a hatóságok őt marasztalják el, ha sérelem éri. De a rendőr, a bíró sem a maga szándéka szerint lesz részrehajló, hanem az előírás szerint. Ördögi szisztéma, félelmetes ahogy működik az állam minden intézményében, a társadalom egészében.
Németország ma már nem közép-európai ország, mert szerves része lett a tengerpartiak amerikanizált szisztémájának, most már visszakapott keleti tartományaival együtt. Közép-Európának ma azon országok együttesét tekinthetjük, amelyek amerikai döntéssel 45 évre szovjet átnevelésre ítéltettek. Szerencsére ez nem sikerült. És szerencsére a szovjet igától megszabadulva az amerikai kamatrabszolgaság sem sikerült. És nem lehet sikeres ezeknek az országoknak a beolvasztása egy központi kormányzatú, diktatórikus unióba.
(Csapó Endre, magyarforum.hu)
