Nos, ha nem tudták volna, hazánkkal igen nagy baj van: a nők szeretnek nőként viselkedni, a férfiak pedig férfiként, ráadásul a magyarok azt is tudják, hogy milyen nemi identitással rendelkeznek. Egészen elképesztő, nem?
Most, hogy megtudtam, hogy mennyire hímsoviniszta a kormányunk, kezdem magam furán érezni. Egyrészt, mert hogyan is lehet az, hogy nőként nem vettem észre, hogy el vagyok nyomva, másrészt, mert a kormány akaratának nem engedelmeskedtem és nem csak az anyaságnak élek. Ebben a fene nagy különcségemben ráadásul dolgozom is, és nyilván egyedül vagyok az országban, aki nem érzi a hatalom elnyomását a saját bőrén. Pedig az Európai Parlament Nőjogi és Esélyegyenlőségi Bizottsága két napos látogatás után megállapította, hogy a magyar nők helyzete nagyon nehéz.
A delegáció az Isztambuli egyezmény ratifikációját, a szexuális és reproduktív jog helyzetét, a nők politikai-gazdasági szerepvállalását, a munka-magánélet egyensúlyát és a roma nők helyzetét vizsgálta. Ezek után nem felejtették el a kormányt felszólítani arra, hogy a lehető leghamarabb ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, ami ellen több férfijogvédő szervezet is tüntetett, annak hátrányos megkülönböztetése miatt.
Nos, azt egyelőre nem sikerült megfejtenem, hogy az ngo-kért és a különböző genderszakértőkért aggódó bizottságnak a nők helyzetét hogyan sikerült összemosni az egyetemek autonomitásával, de talán nem is lényeges, mert amúgy nyilván nem hagynának ki egy jóképű Orbán-kormány ellenes uszítást az Európa Parlamentnek írt jelentésből. Amúgy én tényleg kíváncsi lennék arra, hogy miből vonták le azt a következtetést, hogy a nők önálló polgári szerepvállalását szándékosan aláássák vagy bűncselekménnyé nyilvánítják Magyarországon. Itt halkan jegyezném meg, hogy egyébként tényleg van néhány női politikus, akinek közéleti szerepvállalása felér egy társadalom elleni támadással.
Nos, ezúton kérném, hogy ha már egyébként is ezt jelentik rólunk, akkor fejtsék már ki bővebben, hogy ezt mire alapozzák? És tényleg csupán néhány nevet említenék, akik jelenleg is a politikai életben pezsegve kínozzák viselkedésükkel a normális értékrenddel rendelkező szavazópolgárokat, pedig lehet, hogy nem ott lenne a helyük: Bangóné, Szél Bernadett, Kunhalmi Ágnes. Nekik tényleg nem a parlamentben lenne a helyük, de ebben a fene nagy diktatúrában, ahol a „magyar kormány értelmezése szerint a nők élete az anyaság” és ahol nem engedik a politikai szerepvállalásukat, mégis országgyűlési képviselőként dolgoznak.
Azért kicsit sajnálom, hogy velem nem futottak össze a küldöttség tagjai az itt töltött két nap alatt, annyira szívesen elmondtam volna nekik, hogy szerintem a nő igazi karrierje a gyermeke és a legnagyobb ajándék az életemben az, hogy anya lettem. Lehet, hogy ez nekik nem elegendő, mert az ő olvasatukban nem teljesedhetek ki, de én annyira hálás lennék, ha nem kellene mással foglalkoznom, csak a családdal. És olyan nagyon elegem van azokból az irányzatokból, amikben a gyerek egy „szükséges rossz”, egy „karriert gátoló tény”, ami „bezárja” az anyát az otthonba. Mert ezt valószínűleg olyanok írják, akik sosem tapasztalták meg, hogy milyen csodálatos érzés nőként, anyaként helytállni. És szeretném megkérni a tisztelt uniós bizottságot arra, hogy ne foglalkozzanak velünk, magyar nőkkel, köszönjük, jól vagyunk.
Nem erőszakolnak meg bennünket migránsok, nem vagyunk félelemben tartva, nem járunk csadorban és nincs rajtunk kívül még négy-öt felesége a férjünknek. És képzeljék: elmondhatjuk a véleményünket büntetlenül, nem köveznek halálra és nem zárnak börtönbe emiatt. Tudják, meggyőződésem, hogy a fene nagy jogvédésükkel Önök azok, akik erőszakot követnek el magyar nők ellen.
Ne erőszakolják meg az identitásunkat. Mert nem hagyjuk.
(Jurák Kata, magyaridok.hu)
