Orbán Balázs: iszonyatos, hogy az ellenzéknek mondanivalója és véleménye sincs a migrációról

 

Ha nem figyelünk oda, akkor nagyon rövid idő alatt ismét milliós nagyságrendű harmadik országbeli állampolgár fog megjelenni Európa területén, ugyanis egyes afrikai országokban a lakosság 40-50 százaléka fontolgatja a migrációt – nyilatkozta a PestiSrácok.hu-nak a Századvég Alapítvány igazgatója, a Migrációkutató Intézet vezetője. Orbán Balázs szerint európai szinten egyáltalán nincs megoldva a migráció ügye, sőt.

Ennek kapcsán felszínre került egy másik probléma is, nevezetesen: a tagállamok szuverenitásának kérdése. A szakember úgy látja, hogy Magyarországnak – Orbán Viktor miniszterelnök külpolitikájának köszönhetően – igenis van szava ebben a konfliktusos mezőben, miközben a magyar ellenzéknek, úgy tűnik, nemhogy mondanivalója, véleményes sincs a kérdésben. 

Mennyire állunk másképp ma a bevándorláshoz és a migrációhoz ahhoz képest, ahogyan 2015-ben, a migránsválság kezdetén álltunk?

Egyfelől nagyon másképp néz ki a dolog, másfelől viszont csak a látszat szintjén változott bármi is. A balkáni útvonal vonzáskörzetében lévők számára sok minden változott, közülük viszonylag sokan tudnak a magyarországi kerítésről, aminek van egy jó értelemben vett elrettentő hatása: míg 2015-ben majdnem 400 ezer ember ment keresztül az országon, addig most jóval kevesebben érkeznek a déli határszakaszhoz.

A magyar nézőpont tehát nem néz ki rosszul. Ha azonban valaki csak a számokból indul ki, akkor azt a helytelen következtetést tudja levonni, hogy ezt az ügyet európai szinten is megoldottuk, és nem érti, hogy miért szólnak mégis erről a politikai viták és a választások Európában. A jó válasz inkább ott van, hogy európai szinten valójában nem oldottunk meg semmit, két dolog miatt. Az egyik, hogy a migrációs nyomás nem szűnt meg, még mindig több millióan vannak, akik az Európa irányába történő útnak indulást fontolgatják, csak ezt mi nem feltétlenül látjuk, mert az útvonal áttolódott a Közép- és Nyugat-mediterrán térségekre, Olaszország és Spanyolország lettek a legfontosabb belépési pontok. A másik dolog, hogy valahogy megoldást kell találni a kontinens nyugati felének azok ügyére is, akik már itt vannak – akár egy-két éve, akár egy-két generáció óta. Egyelőre egyik területen sem sikerült valójában előrelépni.

Nemrég ért haza egy nagyobb kutatásból. Merre járt pontosan és miket tapasztalt?

A Migrációkutató Intézet szakértőivel három területen végeztünk terepkutatásokat. Egyrészt a Közel-Keleten és Törökországban, hiszen ez, vagyis a balkáni útvonal az, ami direkt módon érint minket. Másrészt az afrikai országokban is mozogtunk: Marokkóban, Algériában, Tunéziában és Líbiában, ugyanis most ezek a legfontosabb tranzitországok, illetve egyre nagyobb figyelmet fordítunk a szubszaharai térségre is, hiszen az a térség elvándorlási szempontból riasztó jeleket produkál. Fontos kiemelni, hogy Európába most már többségében Afrika területeiről érkeznek az irreguláris bevándorlók.

Úgy tűnik, hogy ha sikerül stabilizálni a Közel-Keletet és fenntartani Törökországgal valamilyen együttműködést, akkor az afrikai migráció lesz az, ami igazán fontos lesz. Az észak-afrikai országok stabilitása nélkül Európa egy nyitott kapu, Európa tág értelemben vett déli határa is védtelenné válik. A Szahara egy jobban átjárható terület lesz, és az északi kilépési pontok, a Földközi-tenger partjai is ellenőrzés nélkül maradhatnak.

Kutatások szerint a szubszaharai térség egyes országaiban a lakosság 40-50 százaléka fontolgatja a migrációt. Ez egy borzasztóan magas szám. Tehát ha nem figyelünk oda és kinyílnak a migrációs kapuk, akkor nagyon rövid idő alatt ismét milliós nagyságrendű harmadik országbeli állampolgár fog megjelenni Európa területén.

Meg tudjuk akadályozni, hogy ezek a kapuk kinyíljanak?

Egyfelől hozzá kell járulni az afrikai, különösen az észak-afrikai államok stabilitásához. Ez evidensnek tűnik, de nem az. Például Líbiában járva, s a meglehetősen nehéz helyzetben lévő, Tripoliban működő egységkormány képviselővel beszélve vált számomra nyilvánvalóvá, hogy az Európai Unió és szervei nem feltétlenül támogatóan lépnek fel ebben a kérdésben.

Sokszor inkább kritika, mint támogatás érkezik Európa felől, ami nagyon nem jó irány. Másfelől el kell végeznünk a 2015-ben kapott házi feladatunkat, nevezetesen: ki kell alakítani Európa védekező képességét ennek a potenciális tömegnek a visszatartására. Még mindig nem egyértelmű például, hogy lehet-e Európa határain kívül, vagy éppen a határain, nem nyitott táborokban kérelem-elbírálásokat végezni.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy igen, s vannak olyanok, akik szerint nem. Bármiféle jövőbeni krízishelyzet csak akkor orvosolható, ha erre a kérdésre világos válaszunk van. Emellett pedig van egy kommunikációs feladatunk is: az útnak indulást fontolgatók fejében elképesztő illúziók vannak a bevándorlással kapcsolatban. Az utat sokkal kevésbé tartják veszélyesnek, mint amennyire az, Európát pedig jóval vonzóbbnak látják annál, mint amennyire az. Ezt meg kell fordítani, és ezt nem lehet mással, csak tájékoztató kampánnyal.

Miért akarnak elindulni? Mi az elvándorlás oka?

Minden kutatás azt mutatja, hogy a motivációk rettentő komplexek. Sok országban elképesztő népességrobbanás következett be, néhol a lakosság majdnem 50 százaléka 18 év alatti. A klímaváltozás is egyre szembeötlőbb, és nem elhanyagolható tényező a gazdasági kilátástalanság, illetve a politikai üldözés, vagy a fegyveres konfliktusoktól való félelem sem. Ez azért fontos információ, mert azt mutatja, hogy nem csak egy ok miatt indulnak útnak, tehát nekünk sem elég mondjuk csak a fegyveres konfliktusokra odafigyelni, hanem minden másra is reagálnunk kell.

A segélyszervezetek gyakran olyan megrendítő fotókkal „kampányolnak”, amin egy édesanya látható karján egy csecsemővel, maga körül pedig még négy-öt-hat gyermekkel, akik rendszerint meztelenek, s ruhájukat nagyjából egy kendő teszi ki. Ezek az emberek honnan értesülnek arról, hogy a világ más országaiban milyen lehetőségek vannak?

Ezek az emberek sehonnan. De Afrika esetében is elindult egy urbanizációs folyamat és a technológiai forradalom is jelen van. Egyre több, a felnőttkor küszöbén lévő gyermek hagyja ott az ilyen hagyományos afrikai életformát folytató családját, és költözik a jobb élet reményében a nagyobb városok külvárosi szegénynegyedeibe, ahol már tud magának szerezni egy mobiltelefont internettel, s készen is van az összeköttetés a 21. századi globalizált világgal. Nem szabad csodálkoznunk azon, hogy az elképesztő szegénység és a modern technika kéz a kézben jár.

Paradox, de mivel sok elmaradott afrikai országban a telekommunikációs hálózatot később alakították ki, az sok esetben jobb minőségű, mint a nyugat-európai. A félresikerült, kilátástalanságba torkolló urbanizáció és a modern technika együttese révén alakul tehát ki az a spirál, aminek végpontján valaki úgy dönt, hogy elindul az ígéret földjére.

Miért pont Európa?

Földrajzi közelség, fizikai elérhetőség, illetve a kolonizációs múlt és jelen által kiépített kapcsolat miatt. Afrikából könnyen két terület érhető el: a gazdag Perzsa-öböl olajországai és Európa. A gazdag Öböl-országokban komoly migrációs populáció van, de ők rendkívüli módon figyelnek arra, hogy ez csak és kizárólag szabályozott keretek között menjen végbe, és csak és kizárólag időszakos vendégmunkásokban gondolkodnak. Tehát családegyesítés, állampolgárság megadása… ezek nem nagyon merülnek fel odaát. Sokat számít a gyarmati múlt, a kulturális kapcsolat, valamint a sok esetben azonos nyelv is. Az afrikaiak ráadásul úgy gondolják, hogy a korábbi és a most is zajló gyarmatosítási folyamatok miatt a nyugat-európai országoknak kiemelt felelősségük van. Ezzel mi közép-európaiak nem nagyon akarunk és tudunk vitatkozni…

Látjuk azt, hogy ez hova vezet?

Egyelőre az látszik teljesen egyértelműen, hogy Európára a mostaninál jóval nagyobb migrációs nyomás fog hárulni, s az Európai Uniónak azt kell eldöntenie, hogy erre hogyan reagál. Ebből a szempontból zajlik egy szabad szemmel is jól látható küzdelem: vannak, akik azt mondják, hogy elégségesek azok a lépések, amik eddig születtek, míg mások úgy vélik, hogy nem elégségesek, s paradigmaváltásra van szükség. Még mindig vannak olyanok, akik migráció és migráció között nem ismerik fel a különbséget, nem látják, hogy egyes migrációs mozgások kívánatosak a fogadó országok számára, míg mások egyértelműen negatív hatással járnak. A kutatások szerint mindeközben viszont az európai választópolgárok úgy vélik, hogy ma az Európát sújtó legnagyobb kihívás a migráció és a terrorizmus. Ebből következően jelenleg minden egyes választás nagyjából ezen áll, vagy bukik Európában.

A konszenzus kialakítására egyre kevesebb idejük maradt az unió vezetőinek, annál is inkább, mert az utóbbi időben felerősödtek azok a hangok, amelyek a nemzeti szuverenitást helyezik előtérbe az „Európai Egyesült Államok” eszméjével szemben.

Az biztos, hogy a migrációs válságtól teljesen függetlenül konfliktus van az Európai Unióban az integráció kívánatos szintjével összefüggésben is. A migrációs válság ezt az addig magas absztrakciós szintű vitát tette jól átélhetővé. Így az átlag állampolgár számára is kiderült, hogy itt nem arról van szó, hogy a politikusok úgyis csak megkeserítik az ember életét, s ebből a nézőpontból mindegy, hogy egy technikai szintű szabályozást egy uniós intézmény, vagy a magyar parlament hoz-e meg. Igenis számít az, hogy kinek van joga meghozni bizonyos döntéseket.

Az uniós intézményeknek vagy a magyar parlamentnek? Átélhetővé vált, hogy egyáltalán nem mindegy ez a kérdés, már csak az elszámoltathatóság miatt sem. Miután az EU mint politikai közösség erre a migrációs válsághelyzetre rosszul, egyes nemzetállamok viszont jól válaszoltak, megdőlt még egy mítosz is: kiderült, hogy vannak olyan globális problémák, amelyekre az EU nem tud választ adni, a nemzetállamok viszont tudnak. Szerintem ez az elmúlt három év döntő tanulsága, hogy egy kicsit racionálisabban gondoljuk át, hogy mi az, amit érdemes uniós szintre helyezni, s mi az, amiben érdemes a mozgásterünket, szuverenitásunkat megőrizni, akár még konfliktusok árán is.

Korábban nyilatkozta valahol, hogy a három uniós intézmény közül kettő, az Európai Bizottság és az Európai Parlament elköteleződött a kvótamechanizmus bevezetése mellett. Ezek szerint a magyar kormánynak egyre vérremenőbb harcokat kell folytatnia egyre nagyobb uniós csapattal szemben. Egy fecske tud nyarat csinálni?

Egy fecske sosem tud nyarat csinálni, de hogyha jönnek mellé fecskék – márpedig, ha egy megjelenik, akkor jön a többi is -, és jó időben is érkeznek, akkor ők már tényleg tudnak nyarat csinálni. Itt is ez van. A magyar miniszterelnök bravúros külpolitikai és Európa-politikai mozgásokat végzett az elmúlt 2-3 évben, és elképesztő mennyiségű politikai kreditet gyűjtött magának. Sokkal inkább súlyunkon felül láthatóak vagyunk ebben a konfliktus mezőben, ami szerintem jó és kifejezetten hasznos nekünk. Az tény, hogy ha megnézzük az eredményeket, egy kicsit mindenhol jobbra tolódnak a politikai rendszerek.

Ez nem feltétlenül jár mindenhol új szereplő megerősödésével, hiszen vannak olyan országok, ahol a bevett szereplők is felismerték ezt, s ők maguk is irányt tudtak módosítani. A tendencia viszont megkérdőjelezhetetlen. Nem az eredmények a lényegesek tehát, hanem maga a változás iránya.

Folytatódni fog ez a tendencia?

Az jól látszik, ahogy említette, hogy a dublini rendszer reformjáról, amiben a kvóta-kérdés is van, a Tanács és az Európai Parlament dönt. Ha 2019 előtt születik meg a döntés ebben az ügyben – ugye akkor lesz a következő európai parlamenti választás -, akkor változást az Európai Bizottság és az Európai Parlament álláspontjában nem várhatunk. Az egyetlen, ahol szövetségesekre számíthatunk, az a harmadik uniós intézmény, a tagállami logikát megjelenítő Európai Tanács.

Tehát az európai kormányokat érdemes magunk mellé állítani, ezért is fontosak az egyes országokban zajló választások. De ez csak a migráció és a kvóta kérdése. Ami ezen túl van, ott én még keményebb összetűzésre számítok, mégpedig azért, mert nemsokára dönteni kell a következő pénzügyi ciklus költségvetéséről, dönteni kell az integráció mélyítéséről vagy visszafogásáról, s ezekben az ügyekben elképesztő érdekellentétek vannak. Ha éppen a migrációval kapcsolatban nem ég annyira az európai ház, akkor majd ez lángra lobbant újra mindent.

Olyan, mintha a magyarországi ellenzék nem érzékelné ennek az egész problémahalmaznak a súlyát, és nem látná a döntések – vagy azok hiányának –  következményeit.

Ők csak abból indulnak ki, hogy éppen hányan érkeznek a határainkhoz. Ebbe a problémába szaladtunk bele 2015-ben is, hogy mindenki csak a számokat nézte, meg az elmúlt évtized lejárt szavatosságú tapasztalataiból próbált következtetéseket levonni. Ebben a témában az előrelátás és a stratégiai gondolkodás hiányzik az ellenzéki oldalon. Az már csak a stratégiai gondolkodás hiányának a következménye, hogy a kérdésben nincs mondanivalójuk. Vagy ugyanazt tudják mondani, amit a jobboldal, vagy nem tudnak semmit sem mondani, és akkor inkább nem beszélnek erről.

Ami engem jobban aggaszt, hogy a migráció nem egy légüres térben mozgó európai probléma, hanem minden összefügg mindennel. Ebből következően, ha a migrációra nincs válasz, akkor arra sincs válasz, hogy az Unió jövőjével kapcsolatban nekünk miért fontos az, hogy szavunk legyen, miért kell az érdekegyeztetési csatornáinkat megolajozni, miért kell erősebbnek és nagyobbnak látszódnia a térségnek, különösen egy poszt-Brexit korszakban. Azt sem látják, hogy az, ami napi politikai csatazajnak tűnik csak, valójában a következő évtizedek egészséges, kölcsönösen előnyös európai politikai együttélés kialakításának esélyéről szól, hogy itt mondani kellene valamit az integráció jövőjéről, a magyar nemzet érdekeiről, arról, hogy milyen Európa-képet támogatunk, hol kell ellentartanunk, s hol kell a mainstreammel mennünk… Az a baj, hogy nemcsak azt nem látom, hogy mi a véleményük, hanem úgy tűnik, hogy nincs is véleményük, és ez iszonyatos.

Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
(pestisracok.hu, Szecskó Petra)