Bizonyára nem lesz nagy olvasottsága az alábbi soroknak, hiszen nem a választási kampány mocsaráról kívánok értekezni.
Nem is a migrációs problémáról adok közre gondolatokat, és még csak a pápát sem fogom szidni… bár ezek a témák szalagcímesek, címlap-sztorinak számítanak mindenütt, akár a bal, akár a jobboldalon fogalmazódnak meg az ilyen írások. Igaz, amely témáról értekezni szándékozom, az talán valóban megérdemelné a szalagcímet, a címlapot…
A magyar katolikusok társadalmának ismét megadatik, hogy 1938. után újra megrendezhetjük az Eucharisztikus Kongresszust. A rendezés és a szervezés felelősei, a rendezők hivatalai már megvannak, a programokat és a helyszíneket tervezik… azonban keveset hallunk a lelki felkészülésről, annak programjairól és elsősorban a legfontosabbról: a bűnbánat fontosságáról, arról, hogy tiszta lélekkel és megerősödött hittel fogadjuk az Oltáriszentséget 2020-ban Magyarországon.
Mai világunkban az katolikus egyházat sajnos nem a lélek erejéről, Isten szeretetéről, az Isten iránti hűségről szóló hírekben találjuk, hanem a botrányos, vádaskodó, gyalázkodó rovatok, lapok hasábjain. Nem véletlen persze ez a szánalmas, de mégis lelket romboló háborúság a katolicizmussal, Jézus parancsaival, a Teremtő Istennel szemben. Nem véletlen az a bomlasztás és hitehagyás, amelyet ma az egyházon belül is tapasztalunk, s amelyet sokszor óriásira nagyít a liberális világsajtó.
Az sem véletlen, hogy a német katolikus püspökök közül néhányan az elmebetegségig menő, megbotránkoztató magatartást tanúsítanak, és szembe mennek minden józansággal, a hagyományokra, Jézus tanításra, az Evangéliumra épülő elvvel és az Evangéliummal… magával az egyházzal. A bolondmise rendezése, az azonos nemű párok „megáldása”, a Krisztus által tanított egyetlen imádság megváltoztatása, a házasságtörők, azaz, az elváltak szentségekhez járulásának sokféleképpen való új értelmezése és a pápa olykor szokatlan megnyilvánulásai politikai ügyekben mint-mind békétlenséget generálnak.
A liturgia megváltoztatásának terve nyugtalanságot okoz, s a műemlékek immár sorozatos, püspökök általi rombolása is rossz érzéseket kelt a hívő emberekben. Igaz persze, hogy ezek a folyamatok nem ma kezdődtek el, hanem fél évszázada, amikor a II. Vatikáni Zsinat elkezdte relatívizálni az elmúlt kétezer esztendőt, Jézus tanításait, a liturgiát és a liturgikus teret, a liturgia nyelvét megváltoztatta.
Magyarán, felborította azt a rendet, amely rend az egyetlen biztosítéka a megmaradásnak: azaz, a hagyományban rejlő rendet. Ha megnézzük a görög katolikus vagy az ortodox egyházakat, láthatjuk, hogy az ő Krisztus követésükben nincsenek kérdések, nincsenek relativizáló intézkedések, mert tudják, hogy ami isteni és abszolút, azt ember nem kérdőjelezheti meg. Náluk a hagyomány megtartása, a megmaradás és az erősödés legfőbb záloga. Ha a keleti egyházak tagjainak csak a kitartását, a háborúk ellenére is helyben maradását és az üldözések ellenére is megingathatatlan hűségét nézzük, már abból is látható az a mély és igaz hit, amelyet nem kezdett ki a nyugati liberális szellemiség, a jólét, a Katekizmust érintő relativizálás, a karrier és pénzhajhászás…
Mert a keleti kereszténység katolikus hitét a valós Krisztus követés, az Istenhez tartozás határozza meg. Nem fertőzte meg az egyház vezetőit a liberalizmus, a „nyitás a világra”hamis ördögi terve. Csak a Tanítás, csak az Ige, csak az Evangélium mutat utat a számukra! MertJézus, már a feltámadásával nyitott a világra…
Amíg Európában és Amerikában, a római egyházban káosz uralkodik, templomokat zárnak be, a hívek száma drámaian csökken, a papság egy része vakon követ ostoba tanításokat, s némelyik püspök „újításaitól” még Luther is elhatárolódna, addig az ortodox és a görög katolikus egyházak erősödni látszanak minden nyomás, üldözés és tragédia ellenére. „Ha akkora hitetek volna, mint amustármag, azt mondanátok ennek a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek.” (Mt 17, 20)
Úgy tűnik, hogy ha nem is hegyeket mozgatnak meg ezek az üldözött egyházak, megmaradásukat sokkal jobban tudják hitük által biztosítani, mint az európai és amerikai katolikusok, akiknek nem fontos térdreborulniuk a legszentebb Oltáriszentség előtt, s kézbe véve Krisztus testét áldoznak, állva, mintegy megszokott cselekedetet végrehajtva a mise részeként. A felújított templomokban már nincs térdeplő, és a pap is már csak odabiccent a tabernákulumra, mint amikor a körúton találkozik egy ismerőssel. A legújabb őrületet pedig, szintén a német püspökök engedélyezték a napokban: az intercommunio-t, azaz, a felekezetek közötti áldozást. „A Sátán célpontja a szentmise áldozata, és Jézus valóságos jelenléte az átváltoztatott ostyában.” – írja Sarah bíboros. Tehát, a
Sátán legfőbb célpontja maga az Oltáriszentség, az Eucharisztia. Ezért, az Oltáriszentség védelme és az Iránta kifejezett imádat a legfőbb cél kell, hogy legyen a hívő ember számára. Térdre borulva és a nyelvünkre véve az Oltáriszentséget a szentáldozáskor.
Miért is kalandoztam el ilyen távolra, s ebben az elkalandozásban miért is maradtam a Mysterium Fidei közelségében?
Mert a hazánkban megrendezett Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus nem csak egy szűk papi társulat, nem csak a püspöki kar és nem csak a minden nap templomba járó magyar katolikus emberek kiváltsága, ünnepe lesz 2020-ban, hanem az egész Kárpát-medence magyarságnak közös ünnepe. Hiszen nem egy katolikus kulisszatitok kongresszusa lesz, hanem magát a Megváltót, Jézust ünnepeljük és fogadjuk Magyarországon.
Ahogy méltó módon együtt ünnepelte – feledve a történelmi sebeket – a katolikus és a református egyház a reformáció 500. éves évfordulóját, úgy a Krisztust ünneplő Nemzetközi Kongresszus sem csak egy vallás ünnepe lesz. Bízom abban, hogy minden Krisztust követő egyház és felekezet Jézus békéjével és az Ő szeretete által tud majd ünnepelni és részt venni ezen a kiemelkedő eseményen.
Azonban van, amiről e helyen csak a katolikus testvéreknek kell írnom. Ez pedig a lelki felkészülés az Eucharisztia ünnepi fogadására. Mert ideje van magunkba nézni, ideje van megvizsgálnunk a Jézussal való kapcsolatunkat, hitünk stabilitását, a Krisztus-követésünk valósságát vagy éppen kétes értékét. Mindennek az előkészületnek az alapja kellene, hogy legyen a Kárpát-medence katolikus magyarsága számára meghirdetendő bűnbánati év. Nem imanap, nem imaóra vagy egyórás Szentségimádás… Nem! Egy egész esztendő, amelyet bűnbánati esztendőként élünk meg.
Nem csupán saját bűneinkkel való szembenézés, hanem eleink bűneinek megbocsátásáért való esedezés is. A hosszú évszázadok alatt elkövetett bűneink megbocsátását kell kérnünk, hiszen ha nem is kollektív bűnösségről beszélünk, mégis minden korban minden magyar ember követett el valamit az isteni parancsok ellen, magánéletében és a társadalmi életben hitünk és hazánk ellen. Egyetértett vagy tagadott éppen, de nem Jézus útját követte… Nagy, őszinte és közös nemzeti bűnbánatra van szükség, amelyben arra kérjük Istent, hogy bocsássa meg ennek a nemzetnek a maga ellen elkövetett bűneit, engedje el, a már évszázada tartó büntetését, s adjon erőt, önbizalmat, adjon hitet és ebben a hitben adja meg a Hozzá való hűség kegyelmét.
Az Irgalmasság vasárnapján, április 8-án bizalommal fordulunk Istenhez és kérjük, árassza ránk kegyelmét… úgy azt is kérnünk kell, hogy legyen erőnk és hitünk méltóvá tenni magunkat a Kegyelemre. Mert alaptalanul és méltatlanul, mindig csak kérni, de soha magunkba nem nézni… nem egy a végtelenségig.
A Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való lelki felkészülés jó alkalom a nemzet hitének megerősítésére, a bűnbánatra, az önvizsgálatra, a keresztény, azaz Krisztust követő egyházak közötti valós béke és egymás iránti tisztelet megteremtésére, és az Oltáriszentség 2020-as méltó, közös fogadására nemzetünk lelki erejének megerősítésére. Jó volna, ha a nemzeti bűnbánati évet nem késlekednék meghirdetni a Magyar Katolikus Püspöki Kar és Gyulafehérvár Érseke!
Ha pedig ez a kongresszus méltó módon lezajlik, mert méltó módon készültünk rá, úgy minden bizonnyal ismét mondhatjuk, hogy megvédtük az európai kereszténységet!
Stoffán György
(stoffangyorgy.blogspot.hu)
