Magyarországon roppant sajátos helyzet jött létre: olyan politikai ellenzék működik, amelyik nem tartja be a demokrácia elemi normáit és szabályait. Azokat a normákat és szabályokat, amelyek valójában a leginkább kötőszövetei a demokráciának. Amíg tehát a nemzetközi és hazai balliberális hálózat naponta teleharsogja a nyilvánosságot azzal, hogy az Orbán-kormány illiberális, autokratikus, populista és diktatórikus, addig valójában az ellenzéki pártok és politikusok azok, amelyek és akik veszélyeztetik a demokráciát Magyarországon.
A helyzet ugyanis az, hogy a demokráciát igazából nem az intézményei tartják fenn elsősorban – miközben természetesen ezekre szükség van –, hanem a demokratikus intézményeket működtető demokratikus szellemiség, magatartás, mentalitás. A demokrácia lelke tehát nem az intézmény, hanem egyfajta demokratikus magatartás és szemléletmód.
Az intézmény csak keret, amit az intézményben működő emberek töltenek meg tartalommal. A demokratikus intézmények is csak keretek vagy, ha elvontan akarok fogalmazni, akkor jelek, szimbólumok, közmegegyezések, amelyek megadják a lehetőségét annak, hogy demokratikusan működjünk. De önmagukban nem garanciái annak, hogy egy országban demokrácia alakuljon ki és stabilizálódjon. Ha a demokratikus intézményrendszerben a szereplők nem demokratikus szellemben cselekednek, szétfoszlik az intézmények ereje, széthullik a demokratikus rend.
És bár látszólag úgy tűnhet, hogy kizárólag a mindenkori hatalmon lévő erőkön, a kormányokon múlik az, hogy a demokratikus intézmények hogyan működnek, valójában ez nincs így: az ellenzéki politikai csoportoknak is kiemelkedő felelőssége van a demokratikus szellemiség fenntartásában vagy kialakításában.
Politológiai közhely, hogy a demokráciák egyik döntő ismertetőjegye a mindenkori ellenzék léte, szabad működése, lehetősége arra, hogy az adott kormányzatot leváltsa az elkövetkező választásokon. Ehhez arra van szükség, hogy a kormány tiszteletben tartsa az ellenzék létét, s minden jogi eszközzel biztosítsa működése alapfeltételeit (a pártok állami támogatásától kezdve a szabad szervezkedés, véleménynyilvánítás, demonstrálás, tüntetés jogáig bezárólag). Ha a kormány így tesz – és az Orbán-kormány, minden ellenkező híreszteléssel ellentétben, így tesz –, akkor a demokratikus normák szerint jár el.
Csakhogy hasonló követelmény áll fenn az ellenzéki pártokkal kapcsolatban is! Az ellenzék akkor jár el demokratikusan, ha a szabad választásokon megválasztott, tehát legitim kormány működésének létjogosultságát nem vonja kétségbe. Ugyanis az a helyzet, hogy a demokrácia csak akkor működőképes, ha legalább kettő vagy annál több politikai csoportosulás létezik az adott országban, s köztük egy jogokkal körbebástyázott, szabályszerű versengés zajlik a hatalomért. Az ellenzék tehát azzal járul hozzá a demokrácia fennmaradásához, ha nem kérdőjelezi meg a kormány létét, ha nem akarja itt és most megsemmisíteni azt politikai értelemben sem.
Másképpen fogalmazva, míg a mai ellenzék a Jobbiktól a DK-ig ezerszer elmantrázza az intézményes fékek és ellensúlyok szörnyű hiányát Magyarországon, addig egyetlen pillanatig nem jut eszébe, hogy a demokráciához a kormányzat és az ellenzék közötti egyensúly, egymás kölcsönös elismerése is hozzátartozik. Az a döbbenetes tehát, hogy a demokráciát nemcsak a kormányok, hanem az ellenzéki csoportok is veszélyeztethetik, amennyiben elfogadhatatlannak, tűrhetetlennek és politikailag kiiktatandónak tartják a kormányzatot, s ahol csak lehet, akadályozni próbálják annak működését.
Éppen az utóbbiból fakad, hogy az egymás létének tiszteletben tartása mellett a másik demokratikus alapnorma az önkorlátozás. Egyetlen demokrácia sem tud fennmaradni a politikai szereplők kölcsönös önkorlátozása nélkül; a nyugati politikai kultúrának sokáig ez volt a jellemzője, ez tette a második világháború után működőképessé és sokáig sikeressé az angolszász és a kontinentális demokráciákat. (Ami az utóbbi évtizedekben sajnos megbomlott, mert egyetlen uralkodó, globális ideológiai és világhálózat próbál minden, neki ellentmondó nézetet és csoportot háttérbe szorítani és kiiktatni.)
Ezzel szemben a mai magyar ellenzék nem önkorlátozó, hanem önfelértékelő, nem befogadó, hanem kiszorító magatartást mutat fel, s ezzel rombolja a demokrácia szellemét.
Ennek ékes példája az, hogy mind a szocialisták, mind a Párbeszéd, mind az Együtt, mind a Jobbik, mind a DK, mind az LMP elfogadja, sőt támogatja a Soros György álciviljei által végrehajtott utcai, állami épületek előtti demonstrációkat, amelyek a törvénytelenség határán billegnek, de egyértelmű céljuk a kormányzat működésének megzavarása, és ezt nem is titkolták egy pillanatig sem Gulyás Márton és társai.
Ezek a tüntetések, flashmobok, rongálások a marxista gyökerű Saul Alinsky munkásságán alapulnak, aki kidolgozta annak módszerét, hogy hogyan lehet teljesen tudatosan, „forradalmi” eszközökkel megbénítani és működésképtelenné tenni egy kormányzati hatalmat. Az elméleti – és persze nagyon is gyakorlati! – probléma itt éppen az, hogy a Saul Alinsky-féle, kormánydöntő gyakorlat a lehető legtávolabb áll a demokratikus normáktól, hiszen abból indul ki, hogy van itt egy hatalom, amelyet minden, erőszakos, ravasz, erkölcstelen és egyéb más eszközökkel meg kell dönteni és ki kell iktatni.
Vagyis: amikor a mai ellenzéki pártok paríroznak a Soros-féle szabadcsapatok alinskys módszereihez, akkor abból indulnak ki, hogy az Orbán-kormány nem legitim szereplő a magyar közéletben. Nem legitim szereplő az a kormányzat, amely szabad választásokon kétszer egymás után kétharmados támogatást kapott a választópolgároktól, ami egyfajta világcsúcsnak is tekinthető!
Nem legitim az a kormányzat, amelynek fennállása alatt az ellenzék szabadon fejtheti ki a véleményét a nyilvánosság fórumain, a sajtó, a média és az internet világában korlátlanul jelenhetnek meg az ellenzék nézetei, s ami a legszebb: korlátlanul kifejthetik abbéli véleményüket, akár naponta ezerszer is, hogy ez a kormány nem ad teret véleményük kifejtéséhez.
Ebből kiindulva mondom: az ellenzéki pártok átlépték a Rubicont, ami már nem fér bele a demokratikus szellemiségbe és az alapnormákba. Nem versenyezni és az ellenfelet legyőzni szeretnék a választásokon, hanem politikailag meg akarják semmisíteni az ellenséget. Túllépnek azzal is a Rubiconon, hogy a közelgő választások tisztaságát előre megkérdőjelezik, a feltételezhető vereségüket előre megmagyarázzák és már most illegitimnek tekintik.
Az orientációját és reményeit vesztett ellenzéki oldal nem képes megőrizni a méltóságát, nem képes visszafogni az indulatait és nem tud úrrá lenni azon frusztrációján, hogy képtelen hatalomra kerülni. Nem lehet jó érzés, elismerem. De akárhogy is van, a kampány időszakában sem engedhetik meg maguknak, hogy szétverjék a magyar demokráciát, s ezzel kárt okozzanak a nemzetnek.
A szerző politológus
(Fricz Tamás, magyaridok.hu)
