Elhunyt Csontos János

A halálhírt a Magyar Írószövetség jelentette be. Mint írták: mély fájdalommal tudatják, hogy hétfőn hajnalban, életének 56. évében, méltósággal viselt, súlyos betegség következtében elhunyt Csontos János József Attila-díjas költő, író.

Temetéséről később intézkednek.

Csontos János halálával mind a magyar költészet, mind a magyar próza egy igazi mesterét, formaművészét vesztette el.

1997-ben megjelent Szonettregény című alkotásában a matematika-érzékenységű és képzettségű költő a tökélyre fejlesztette mindazt, amit a szonett műfajában a forma lehetőségeinek végletesen gazdag kihasználásával alkotni lehet. 2015-ben megjelent Angyaldekameron című regénye gazdag elbeszélői színvilágú, bonyolult motívumszőttest alkotó város- és családregény, amelyben szülővárosának és bonyolult identitású családjának állít emléket, saját szellemi fejlődését is érzékenyen nyomon követve.

Újságírói és szerkesztői professzionalizmusa a politika és a közélet iránt érdeklődő olvasók, tévénézők számára is közismertté tették, a markáns értékkonzervativizmus érveinek bármikor bármilyen vitára kész képviselőjének mutatták.
Társadalmi szerepvállalása, soha el nem kendőzött politikai értékválasztása folyamatosan kiegészítette a róla művészként alkotott képet.

Személyében és minden alkotásában a XX. század elejének magyar irodalmában oly szokásos szimbiózis kelt életre, az mutatva, még ma is lehetséges azt a fajta teljességet elérni, amelyben valaki az írói és az újságírói pálya egyformán avatott művelőjeként tűnhet fel, alkothat maradandó értékeket.

Csontos János 1962. június 16-án született Ózdon. Szülővárosában, a József Attila Gimnáziumban érettségizett 1980-ban, három szemesztert hallgatott a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem matematika–fizika szakán, végül ugyanitt diplomázott 1988-ban magyar–francia szakos tanárként. 1989-ben a Bálint György Újságíró Főiskolán is oklevelet szerzett művelődéspolitikai szakon.

Újságírói pályáját a debreceni Egyetemi Életnél kezdte, majd 1987-től a Hajdú-bihari Napló színi- és filmkritikusaként, kulturális szakírójaként folytatta. 1990-ben megalapította a Debreceni Krónika című napilapot, 1991-ben pedig a Szabadhajdú című hajdúböszörményi hetilapot. 1992-től az Esti Hírlap kulturális rovatvezetője, 1994-től 2015-ig kis megszakításokkal a Magyar Nemzet publicistája, 2003 és 2009 között főmunkatársa. Közben 2001-től másfél éven át a Duna Tv Kalendárium című magazinjának szerkesztője, majd ugyanitt kommunikációs irodavezető. 2000-ig a Nap-kelte Össztűz, 2005 és 2008 között a Hír Tv Lapzárta című vitaműsorának rendszeres résztvevője.

2009-ben megalapította a Nagyítás című irodalmi hetilapot, amely főszerkesztésével 2010-ig működött.

2011-ben az MTI szerkesztője, 2012-től a HungaroControl Zrt. munkatársa, 2015-től a Napi Gazdaság, majd a Magyar Idők főmunkatársa.

Alapítója a Zenekar, a Vegyipar/Chemical Industry, a Stratégiai Tervezés, a Duna Hírnök és a Gloriett című lapoknak. Irodalmi pályáján a debreceni Határ című diákfolyóirat egyik alapító szerkesztője (1986–1988) és a szentendrei Folyam című folyóirat alapító főszerkesztője (1989–1991). Szerkesztője volt a Polisznak (1994–1995), valamint a Magyar Naplónak (1994–1995 és 2012–2015). 2013-ban és 2015-ben NKA-ösztöndíjat kapott regényírásra.

Filmes pályáját az ezredfordulón kezdte. Szerkesztette és Glokalfilm nevű cégével gyártotta a Kő kövön (Hír Tv, 2007–2010), az Építészet XXI. (Duna Tv, 2011), az Építészkorzó (M1, Duna Tv, 2014-től) és az Írókorzó (Duna Tv, 2016-tól) televíziós magazinokat, továbbá számos más sorozat és egyedi dokumentumfilm producere, szerkesztője, rendezője és/vagy riportere. Politikai vitaműsora: Fonák (Echo Tv, 2015–2016).

2008–2009-ben a Lakiteleki Mozgókép Szemle zsűritagja. Tagja az írószövetség választmányának, a Magyar Filmakadémiának, az MMA köztestületének, az NKA szépirodalmi kollégiumának, valamint a Szellemi Honvédelem díj, a Tokaji Írótábor és a Publishing Hungary kuratóriumának.
Újságíróként, publicistaként a Pethő Tibor-emlékérem, a Szellemi honvédelemért díj, a Csengery Antal-díj és a Bertha Bulcsú-emlékdíj birtokosa.

Irodalmi munkásságát a 2015-ben átvett József Attila-díjon túl a Tokaji Írótábor Kishordó díja, a Quasimodo-különdíj ismerte el. Építészeti újságíróként, filmesként a Kós Károly-díjat, az Ezüst Ácsceruzát, a Dercsényi Dezső-díjat, a Magyar Urbanisztikáért díjat nyerte.
1989 óta volt nős, két leány- és egy fiúgyermeket hagyott maga után.

A Magyar Napló című irodalmi lap 2017. szeptemberi számában már egy olyan interjú jelent meg vele, amit súlyos betegen, a halálos kórral küzdve adott, s így a szöveg végén őszinte számvetésként élete végső kérdéseire is kitért. Mint mondta, betegsége alatt is a munkaterápiát választotta a gyógyulásra esélyt adó módszerként, s folyamatosan dolgozott. A halállal szembenézve leélt hónapok felől érdeklődő újságírói kérdésre viszont már néhány transzcendens felismerésről, istentapasztalásról is kertelés nélkül számot adott.

Mint nyilatkozta, az ember szerinte javíthatatlanul halandó lény, még ha reménytelenül kacérkodik is a halhatatlansággal, mert ilyennek teremtette az Isten.

„Mindig kételyek töltenek el, hogy vajon elég mély-e az én hitem – de hát a fuldoklónak, aki megtanult vagy éppen nem tanult meg úszni, teljesen mindegy, hogy három- vagy háromszáz méternyi víztö­meg hömpölyög-e alatta. Szü­le­tésünktől halálra vagyunk ítélve, de ifjan még látszólag messze a végpont. Még mesterhármast rú­gunk, nyolcszáz méteren hétszáznál hajrát nyitunk, és nem marad előttünk várrom megmászatlanul, szép nő meghódítatlanul, jó könyv kiolvasatlanul. Ebbe a másik célegyenesbe fordulva viszont minden nyilallás, sajdulás, roppanás a vég előszobájának tetszik. Persze, fiatalon is igen könnyen meg lehet halni – néhányszor nekem is majdnem sikerült. Ha az Úr komolyan gondolja, különösebb indoklás nél­kül már öt-, tizenöt vagy huszon­öt évesen elvehetett volna, még a dolgok elbonyolódása előtt. Lehetett valami terv, mert akkor nem vándoroltatta volna észak­ra állítólagos talján anyai őseimet, és nem vándoroltatta volna délre állítólagos ruszin apai őseimet, hogy félúton összetalálkozzanak a Kárpát-medencében, és én e társtalan nyelv gyönyörű nyűgében tölthessem el az életemet. Nehéz eldönteni: az Isten akkor kegyesebb-e hozzánk, ha hirtelen, vá­ratlanul szólít el, vagy ha módot és időt ad a felkészülésre, a megbánásra, a dolgaink elrendezésé­re? Akkor sújt-e, ha igazán szeret? Ez utóbbi változat amúgy valószínűleg több szenvedéssel jár, de például azzal a felismeréssel is, hogy a szerelem nem korfüggő. A hit, a remény, a szeretet sem az. A lélek nem feltétlenül vénül a testtel, vagy legalábbis idebentről így érezni. Az élemedett embert olykor kifejezetten kamaszos dü­hök, indulatok, méltatlankodások feszítik. Így aztán ezek, amiket mostanság megélek, nem annyira transzcendens, mint evilági tapasztalatok. Istenkapcsolat? Mintha a temérdek háborgás után némiképp megbékéltünk volna egymással. Mintha egyértelművé vált volna, hogy a halál, a túlvilág is a terv része. Ülünk egymás mellett, és nagyokat hallgatunk. Van idő bő­séggel. Csakis idő van” – olvasható Csontos János élete utolsó, Zsille Gábornak adott interjújában.

 

(magyaridok.hu)