in ,

Bayer Zsolt visszaemlékezésétől bepárásodik az ember szeme

SEMMIT SEM TUDOTT MEGFOGNI BENNÜNK A RENDSZER, EGYSZERŰEN NEM FÉRT HOZZÁNK

Ellopott gyermekkorok balladája (5.)

 

A nagyszüleink már nem élnek. Sokunknak a szülei sem. Vagyis felnőttünk. Már vissza tudunk nézni az életünkre. Utolsóként olyanok, kiknek megadatott a kulturális önazonosság. Még minden a miénk. Mondtam az előbb: nagyapám, apám s most már a magam lábnyomába lépve még tudom, hol járok.

Ez a minden. Hogy tudom, kik voltak ők, kik ők, emlékeim, tudásom róluk biztos kapaszkodót nyújt, s elhelyeznek az időben. Az időben elhelyezkedni pedig egyet jelent csupán: tudással bírni a múltról, s viszonyulni hozzá. Elnézem olykor az osztályunkat, mikor együtt vagyunk. Húsz ember, akiket egykoron összeterelt a véletlen. Ha ez a húsz élet egymás őse lenne, s csak ötven évet vennék átlagéletkornak, ezerévnyi múltat jelentenénk. Egyosztálynyi, félosztálynyi élet, s máris parolázhatnék Szent Istvánnal. Hátborzongató.

„Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.” (József Attila: A Dunánál)

Ez bújik meg pillanatainkban s ebből rakunk örökkévalóságot. Mert mi még akkor is féljük az Istent, ha esetleg nem hisszük létezését. S mi még tudjuk, hogy a „nem akarok meghalni” elérhetetlen vágy csupán. Míg az „örökké akarok élni” a jelet hagyás kényszere. Mi még akartunk jelet hagyni. S egy sivár, kilátástalan világban varázsoltunk magunknak csodát.

 

1977. Ez a kiindulópont. Megszületett a Charta ’77, Jimmy Carter hivatalba lépett, Madridban összeültek tanácskozni Spanyolország, Olaszország és Franciaország kommunista pártjai, és lefektették az eurokommunizmus alapelveit (ki gondolta akkor, hogy negyven év elteltével az Európai Unió nyugati fele majd lefekteti újra?), a Vörös Hadsereg Frakció tagjai életfogytiglant, Kádár János pedig Lenin-békedíjat kapott (a rendszer szigorúan zárt logikai szerkezetén belül ez fordítva is történhetett volna), a Kínai Kommunista Párt XI. kongresszusán bejelentették, hogy véget ért a kulturális forradalom (a rendszer szigorúan zárt logikáján belül éppen el is kezdhették volna), és a Vasas megnyerte a bajnokságot.

Ez számomra az év második legfontosabb eseménye, lévén jómagam Vasas-drukker, ami kizárólag annak köszönhető itt Felső-Budán, hogy az utca legidősebb „nagyfiúja”, Póznik Gyuri Vasas-drukker volt, és mi, a kisebbek követtük őt ebben, még valamikor a ködös 1974-es évben. Szóval Mészáros, Török, Hegedűs, Komjáti, Kántor, Gass, Müller, Zombori, Kovács, Izsó, Váradi – bajnokcsapat! Ennél csak egy volt fontosabb: amikor a Keleti Károly utcában, Semjénéknél beültünk a kisszobába, és áhítatosan meghallgattuk az Omega új nagylemezét, az Időrablót.

„Rejtett fény ragyog a dolgok legmélyén. / Erre gondolsz tán, hogyha így szólsz: / Van remény. / Kutasd hát és tárd ki ablakod / Tárd ki rá a két szemed, tisztán lásd az életet. // Nézd egy házat mutatok / Nem is ház, csak ablakok. / Bennük aki mosolyog/ Az az ember ott én vagyok.”

Döbbenetes, mekkora átéléssel énekeltük, mintha lett volna a hátunk mögött bármi átéltség. És persze nem vettük észre a József Attila-i párhuzamot:

„Vasútnál lakom. / Erre sok vonat jön-megy és el-elnézem, / hogy’ szállnak fényes ablakok / a lengedező szösz-sötétben. / Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.”

Nem láttuk a párhuzamot, holott nekünk még sikk volt az irodalom. Még illett olvasni. Nem csak nekem, aki sok ezer kötetes házi könyvtárból érkezett, hanem mindenkinek. S ha már a Vár tövében volt a gimnáziumunk, hát mi sem természetesebb, mint hogy felfedeztük a Várat. Nekünk a Vár volt minden, ami nem „létező szocializmus”. S a Várban egy kis antikvárium is volt, és oda sokat jártunk. S a Bajcsy-Zsilinszky meg a Népköztársaság (érted! „Népköztársaság”!) tövében is volt egy nagy antikvárium, meg még oda jártunk. És fel a Nemzeti Galériába, Szervátiusz Tibor Dózsájának lábaihoz, továbbá a „Felszabra” („Felszabadulás”! Érted!) a Jégbüfébe – utcán át „csavarós” gépi fagyi, odabent gombócos főzött fagyi, mintha még békeidő lenne…

S ott voltak a mozik, egyszer majd kell írni egy hosszabb ódát vagy elégiát az egykorvolt budapesti mozikról, hatalmas történelme van mindegyiknek. A mozik kirakatában fényképek voltak az éppen futó filmből, és ott lógott a Hova menjünk moziba? plakát, arra az esetre, ha nem kaptál már jegyet. Apropó! Jegy: két forint az első sorba, a „rohampáholyba”, ahová iskolából lógások alkalmával ül az ember a haverokkal, és nyolc-tíz forintot is elkérnek az utolsó sorért, ahová smárolni ül be az ember. A kettő között csak a „szürkék hegedősei” ülnek.

Volt például az Ugocsa. Csöndes kis budai mozi, gyerekkorom mozija, nagynéném odavitt a Jégkirálynőre és a 101 kiskutyára, utóbb sokáig ment ott a Szindbád, ott láttam többször egymás után. S ha sorrendben haladunk, mondjuk Pest felé, az Alkotás mozi következett a Délinél. Valamiért az volt az én magányos mozim, csajjal talán soha nem ültem be kicsike, faszékes nézőterére, de többször is megnéztem ott a Furcsa párt, és azt nem lehetett megunni. Utazzunk tovább, mondjuk az egykori 61-es villamossal: Déli, Moszkva tér, végállomás. Átszállás a „négyeshatosra”, irány a Széna tér, a Mártírok útja (érted! „Mártírok”!), és meg is érkeztünk a Május 1. mozihoz.

Ó, a Május 1. mozi komoly mozi, nagy mozi, erkély is van, a Május 1. mozi csajozós mozi, ott láttam először a Volt egyszer egy vadnyugatot, ami elkísér azóta is, meg kell néznem minden évben legalább egyszer, és a Május 1.-ben fogtam meg először egy lány kezét, ezért majd külön el kell helyezni ott egy emléktáblát. A Bem mozi következik, arról már volt szó, oda vitt apám A halál 50 órájára. Utána már át kell menni a hídon, jön a Lenin körút (Lenin, Szent István helyett!), és jön a Vörös Csillag mozi (Vörös Csillag a Royal Apolló helyett, a jegyszedő nénik Kádár-barna köpenye az Apolló személyzetének glaszékesztyűs személyzete helyett). A Vörös Csillagban a Hairt láttam először, és reménytelenül szerelmes voltam Tóth Zsuzsiba.

Azon túl, a „vöröscsillagon” túl az ember, ha budai volt, már nem nagyon merészkedett. A Nagykörúton a Vörös Csillag volt a határ, utána már Mordor következett. Ellenben ha az Erzsébet hídon közelítettél Pest felé, akkor ez a határ az Astoriánál volt, éppen ezért még két mozi jött számításba, ahová járni lehetett. Egyik a Puskin, másik a Filmmúzeum.

A Puskin olyan komoly mozi volt, elegáns mozi volt, művészmozi volt, piros bársony székekkel, gazdag ornamentikával, komoly filmekkel. A Puskinba intellektuálisabb csajait vitte az ember, Bernardo Bertolucci-filmekre, mondjuk A holdra vagy a Betty Blue-ra, de mindenekelőtt és leginkább a Napfivér, Holdnővérre. A Filmmúzeum léhább, bár még mindig elegáns, ott a Butch Cassidy és a Sundance Kölyök a legnagyobb dobás, utóbb pedig néhány Kuroszava Akira-csoda, leginkább A hét szamuráj és a Dodeszukaden, s persze a leesett állal bámult Ben Hur.

A Diadal van még a Horváth-kertnél (Dia­dal, érted, „diadal”!), oda április 4-én megyünk, mert a gimiből kihajtanak megnézni a Szállnak a darvakat, ami zseniális film, kár, hogy erre akkor nem lehet rádöbbenni, mert az április 4-i kötelező mozik fuldokló röhögésekbe és malackodásokba torkollanak, a tantestület kivezényelt tagjai pedig meg sem próbálják elejét venni a skandalumnak, hiába no, gyengül már a rendszer, az érctorkok már azt harsogják zúgva a szélnek, hogy:

„Ma ma ma ma – Ma Baker / She taught her four sons / Ma ma ma ma – Ma Baker / To handle their guns / Ma ma ma ma – Ma Baker / She never could cry / Ma ma ma ma – Ma Baker / But she knew how to die.”

Ezt persze kizárólag nyáron, a Balatonnál harsogják az érctorkok, Szemesen a Rózsakertben vagy Földváron a Club diszkóban, s addig azért nem aljasul le az ember, hogy digó legyen és répanadrágot húzzon, mondjuk Casuccit, a jó öreg, szakadt, kád szélén, kefével nagy gonddal koptatott Levi’s, Wrangler vagy Lee marad, hozzá viszont apád szekrényéből lenyúlt, féltve őrzött, igazi fehér vászoning dukál, feltűrt ujjal, mellig kigombolva, s persze az elengedhetetlen Alföldi papucs vagy fehér tornacipő.

És ott voltak veled legféltettebb kincseid is a Balatonnál, a Fa dezodorod és a Fa szappanod, a zöld, citromillatú, esetleg az Atlantic szappanod, a kék csíkos, a Brut „afterséved” vagy a Denimed, és az első trippered, amelyet gyönyörű, szőke, endékás csajtól kaptál, és el nem cserélted volna semmiért.

Ez a batyud, barátom, s Arany balladái, Zichy Mihály rajzaival. A Szondi két apródja és a Vörös Rébék, ahogy Koncz Zsuzsa énekli, s még nagyon sok idő van hátra a csalódásig, s bármilyen nagy is a csalódás, ezek a csodák megmaradnak.

Miképpen a véget nem érő beszélgetések is. Bármiről. Semmiségekről, de 1977-ben minden semmiség a mindenség, s mi azzal mérjük önmagunkat. Férfias, nagy, őszinte beszélgetések csajokról, szerelmekről, hűtlenségekről s megcsalatásokról, vágyakról – vagyis hát mennyországokról. Nem tudom, érted-e, de mi még a Semmiért egészent szavaltuk a gyönyörű pincérlányoknak, és imádtuk, hogy nem értik, de elalélnak tőle.

Éjszakáink mentek el Kosztolányira. S közben izgatta szívünket negyven cigarettánk, mert úgy dohányoztunk, mintha nem lenne holnap. Egri „Szimfit”, ha érted, később puha dobozos „Malbit”, egy doboz 28,90, a Moszkván kell megvenni, a metró oldalában lévő kicsi trafikban. Rámentek az éjsza­káink Kosztolányira. Akkor még kristálytisztán látszott, legalábbis mi láttuk, hogy az égben minden este bál van. És mindennél átélhetőbb volt az üzenet 1931-ből, miszerint „az önimádat büszke heverőjén fekszem”. Ó, igen, hát ez a mindenség!

Szavam, ha hull, tömör aranyból / érem. / Mindegyiken képmásom, mint királyé / s a peremén / a gőgös írás: / én.

S hogy ez miképpen cseng össze Babitscsal, az 1909-es induló kötettel, a Levelek Írisz koszorújából első és utolsó költeményével. In Horatio és a Lírikus epilógja.

„Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha /nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fia­tal füleknek. / S miképpen lehet innen eljutni odáig, hogy / Csak én birok versemnek hőse lenni, / első s utolsó mindenik dalomban: / a mindenséget vágyom versbe venni, / de még tovább magamnál nem jutottam.”

Ezek voltak a mi mindenségeink, ha érted. S a Pacsirta és Csáth Géza, s hogy egészen megmerítkezzünk a borzalomban, hát a Maldoror énekei, s még arról is elhittük, hogy fontos. És ismertük Tábori Elemér pokoljárását, és úgy beszélgettünk Kafkáról, mintha az volna a legtermészetesebb. És kiválasztottságtudatunkban éppen az „alacsony tömeget” vetettük meg legjobban, de sírásig éreztük Illyést, ebben:

„Újra a fű közt, a / gazban, az aljban. / Mint évszázadokon át a behúzott / vállú parasztok közt. A ne szólj szám, nem / fáj fejem aggjai közt. A / nádkúpban remegő lányok közt, mialatt / átrobogott a tatár.”

Ez volt az önazonosság nagy leckéje, és Nagy László, később Sütő András, az Advent a Hargitán, és a Csíksomlyói passió odafent a Várszínházban, hát hol máshol, Istenem.

S persze az éjszakai házibulik szombatonként, az Éva vermut mindent felülíró bizonyossága és iszonyata, ahogy a Hubertus letaglóz, a Kőbányai megbízható egyformasága, előbb a tánc, Osibisa s persze Boney M., lassúzás a Still I’m Sadre, és erre bekopogtat az első, pusztító szerelem. Aztán csak üljük körbe a gyertyát, és már a Pink Floyd szól. 1977-ben jelenik meg az Animals, és el sem hisszük, hogy ez a miénk lehet.

„The Lord is my shepherd, I shall not want / He makes me down to lie / Through pastures green He leadeth me the silent waters by / With bright knives he releaseth my soul.”

És még csak ezután jön a legnagyobb csoda, a Wish You Were Here:

„Remember when you were young, you shone like the sun / Shine on you crazy diamond / Now there’s a look in your eyes, like black holes in the sky / Shine on you crazy diamond / You were caught on the crossfire of / childhood and stardom / Blown on the steel breeze.”

Nem tudom, érted-e, a lényeget értik-e? Semmit, az égvilágon semmit sem tudott megfogni bennünk a rendszer. Nem fért hozzánk. Olyan szabadok voltunk, mint még soha, senki. Mi éltük át a maga teljességé­ben és tökéletességében a foglár háta mögötti szabadságot…

(Folytatjuk)

 

(Bayer Zsolt, magyarnemzet.hu)

 

Oszd meg másokkal is!

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

0

„Az ellenzéki pártok fejezzék be a hangulatkeltést a koronavírus-járvánnyal összefüggésben”

#istandwithrémisztőképződmény