Nézzük először a górcső alá veendő szöveget, íme:
„Emlékeztetem a tusványosi szónokot, hogy volt, amikor nem sikerült elkerülnünk „a multikulturalizmust, bár jogunk volt megvédeni a határokat, a piacokat, a keresztény kultúrát és elutasítani a bevándorlást”. 150 évig volt hazánkban iszlám világ, mégis megmaradt a kultúránk, nyelvünk, többségi vallásunk. Na jó, a gasztronómiánk kicsit átvett abból a világból, de az sem vált kárunkra. A nálunk maradt törökök zöméből pedig magyar lett. Jó magyar.”
Nos, a fenti szöveget az a bizonyos Vágó István „kvízmester” tette ki a facebookjára, aki – mint minden ostoba alak – tökéletesen meg van róla győződve, hogy ő a legokosabb a világon. Továbbá az is kiderül a fenti szövegből, hogy Vágó István is annak a kizárólag Magyarországon megtalálható baloldali ökörkörnek a tagja, amely egyetlen identitást vall magáénak: azt, hogy nem magyar. Egészen pontosan nem hajlandó közösséget vállalni sem a magyar históriával, sem a magyar nemzeti és hős mítoszokkal, sem a magyar szenvedéstörténettel, ezzel szemben imádja a deheroizálást, amelyet egyszersmind az egyetlen haladó és modern történelemfelfogásnak tételez fel.
A helyzet az, hogy Vágó fenti végtelenül primitív és ostoba szövegére Trombitás Kristóf és még Puzsér Róbert is reagált. Jómagam csak azért folytatom a sort, hogy legalább nagyjából ismerje meg a közönség a kor demográfiai helyzetét, és le tudja vonni ebből a megfelelő következtetéseket, nehogy ennek a kretén gazembernek a világképe maradjon irányadó bárhol is ebben az országban.
Nos, a helyzet, nagyon vázlatosan így alakult a honfoglalástól a török hódoltság végéig:
A legingoványosabb terep – források hiányában – a honfoglalás időszaka. Mondhatjuk, ahány kutató, ahány történész, annyi becslés a honfoglaló magyarság számát illetően. Néhány példa:
Pauler Gyula szerint a honfoglalók a velük érkező népességgel együtt alig százezren voltak. Ez egészen biztosan hamis adat, csak a harcoló népesség számából az következik, hogy ennél mindenképpen többen voltak a honfoglaló őseink. Nézzük a másik végletet: Schwartner Márton 1 000 000 főre, míg Szabó Károly 1 300 000 főre becsüli a honfoglalók létszámát. Ez is túlzás, csak ellenkező irányba. Jómagam leginkább Hóman Bálint 500 000-es becslését és Vámbéry Ármin 3-400 000 fős becslését tartom elfogadhatónak.
A honfoglalók által a Kárpát-medencében talált szláv, gepida és avar (vagy éppen magyar? Lásd László Gyula kettős honfoglalás elméletét!) népesség létszámát pedig nagyjából 200 000 főre becsülhetjük.
Az Árpád-kor első időszakát, a 10-11. századot folyamatos népességnövekedés jellemezte. Ennek forrása a természetes népességnövekedésen túl a betelepülés volt, amely egyaránt történt nyugatról és keletről (besenyők, úzok).
Az első tragikus demográfiai visszaesés a tatárjárás miatt és után következik be. Idézzük Győrffy Györgyöt:
„A Dunántúl és a Kisalföld pusztulását területenként változó módon 0-40% között 20%-ra; az Alföld pusztulását 40-80 % között 60%-ra tehetjük. Figyelembe véve az utána következő általános éhínséget, s az ezzel járó születéscsökkenést, magas gyermekhalandóságot és a járványok pusztításait, a magyarság pusztulását 50%-ra tehetjük. Hasonló sors jutott osztályrészül a magyarok között lakó szláv, német, vallon, olasz, besenyő, böszörmény, szórványoknak. Viszont nagyrészt elkerülték a pusztulást a kárpáti és szlavóniai hegyvidéken lakó szlávok, az erdélyi hegyvidéken lakó székelyek, s a havasi pásztor életmódot folytató románok.”
Mindenképpen szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a tatárjárást követően nem csupán a népesség csökkenés volt drámai, de az eltűnt (majd meg nem született) magyar etnikum helyére ismét külföldi hospesek jöttek, rontva ezzel az etnikai arányokat a magyar népelem rovására.
A következő évszázadok során hullámzó demográfiai teljesítményt nyújt a magyarság, járványok, háborúk miatt jelentős hullámvölgyek figyelhetők meg. A XV. század legvégén, tehát a török hódoltság előtt Magyarország népessége Erdéllyel és Szlavóniával együtt nagyjából 3 millió fő. (KUBINYI András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén)
És akkor elérkeztünk a török hódoltság korához.
A legelső állításunk nyilván meglepő lesz sokaknak. Az elképesztő és felfoghatatlan pusztítás ellenére, amelyet az Oszmán Birodalom okozott (rabszolgaság, a gyermekek és a fiatal férfiak/nők elhajtása, a harcok véráldozatai, a szpáhi birtok sajátosságaiból következő kegyetlen és esztelen kizsákmányolása a lakosságnak stb.) a 16. század végére, 17. század elejére az ország népessége még mindig gyarapodást produkált. Bár az Alföld déli része, Bácska, Bánát, a Szerémség és Szlavónia gyakorlatilag teljesen elnéptelenedett, az 1495-ös adatokhoz képest az 1600-as évek elejére nagyjából 6%-os népességnövekedést regisztrálhatunk. Ez a puszta tény pedig azt bizonyítja, hogy a magyarság élni akarása szinte megtörhetetlen volt. Viszont nagyon fontos leszögeznünk, hogy ez a 6 százalékos növekedési adat megtévesztő, és éppen a lényeget fedi el!
Mert mi is a helyzet valójában?
A helyzet az, hogy mialatt a Magyar Királyság (a három részre szakadt ország) 6 százalékos demográfiai növekedést produkált a török megszállás alatt, több mint egy évszázadig a Porta és a Habsburg Birodalom közötti háborúskodás felvonulási területeként, és ezt a tényt amúgy elkönyvelhetjük csodának is akár, addig pont ez az időszak az európai demográfiai robbanás korszaka.
Hogy lássuk, mit is jelentett ez valójában:
(Forrás: PÁLFFY Géza: A tizenhatodik század története. Magyar Századok, Pannonica Kiadó, Budapest, 2000. 171. p.)
Gondolom, a kedves olvasó is érzékeli, mennyire megdöbbentőek a táblázatban foglalt adatok!
Nézzék csak meg a két kiugró számsort: Anglia és Wels népessége a 16. század elején kevesebb, mint a Magyar Királyságé ugyanebben az időben. Csak hogy az elkövetkező évszázadban 76 százalékos népességrobbanást produkálnak! Németország pedig 80 százalékost! De még a legrosszabbul teljesítő Franciaország népességnövekedése is 16 százalékos. Nos, ezekhez az adatokhoz kell mérni a hat százalékos magyar „növekedést”. Innen kiindulva kell megértenünk, mit jelentett a magyarság számára a török hódoltság.
Soha ki nem hevert demográfiai katasztrófát, amelyet ismét tovább súlyosbított az elnéptelenedett területek idegen etnikumú népességgel történt feltöltése.
Ez az, amiből Vágó István afféle viccet csinál. Persze – ismételjük meg bátran –, nincs itt semmi látnivaló. Mondhatjuk, ez a normális üzemmód ezek között. Vágó is csak egy szpáhi, egy janicsár, egy defterdár itt mifelénk. És éppen úgy is kell viszonyulni hozzá.
(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)
