Még egy kicsit muszáj időznöm ennél, muszáj ezzel időt töltenem, afféle muszáj Herkulesként vissza-visszatérnem a becstelenség mélységes mély kútjához, amelyben a hazai baloldal és a liberálisok laknak. (Van-e még különbség a kettő között? Volt valaha?)
Jó lenne, ha egy kicsit visszaemlékeznénk. Nem kell olyan nagyon távoli időkre, elég nagyjából nyolc-tíz hónappal ezelőttre. Ez azért nem a pleisztocén.
Szóval nyolc-tíz hónapja – és azt megelőzően úgy tíz éven át! – azt hallgattuk, hogy a Jobbik a Fidesz segédcsapata, titkos kis harci kommandója, „amit a Fidesz nem mer, vagy nem akar kimondani, azt kimondatja a Jobbikkal”, s hogy ha eljön az idő, a Fidesz úgyis a Jobbikkal fog majd össze, hogy megtartsa a hatalmat.
Ennek alátámasztására mindent és bármit felhasználtak „érvként”, „bizonyítékként”. Ha valahol Alsómocsoládon, Farcády tiszteletes úr gyönyörűséges és fölöttébb hazafias prédikációja közepette felavatták a falu nagy szülöttének, az első önkéntes tűzoltóegylet alapítójának emléktábláját, s ezen emléktábla felállítását megszavazta a helyi önkormányzat fideszes és jobbikos képviselője is, azonnal ott termett az ellenzék meg a sajtója, felemelték vádlón mutatóujjukat, s kimondták a megfellebbezhetetlen szentenciát: Íme a bizonyság Isten s ember előtt, a Fidesz s a Jobbik egy alomból való, együttműködik, közös kormányzásra készül, hiszen megszavazták az alsómocsoládi emléktábla felállítását. S ezen szentencia kimondását követően közösen szörnyülködtek, sápítoztak és sopánkodtak, miszerint „fasizmus ante portas!” – szegény Hannibál, neki esett a legrosszabbul, hogy csak így lecserélték.
Imádta, rajongva imádta a mi ellenzékünk és annak sajtója összeboronálni a Fideszt és a Jobbikot, annál is inkább, mivel ennek a mi ellenzékünknek, a hazai baloldalnak és a hazai liberálisoknak nagyon régóta nem jutott már eszébe semmi sem.
Épkézláb, valódi, az ország és a nép érdekében álló, a nemzetet érdeklő, releváns gondolatuk nagyjából Horn Gyula óta nem volt. Azt követően sem, de volt egy Gyurcsány Ferenc, aki elég hosszú ideig el tudta hitetni sokakkal, hogy gondol bármit is.
Ám azóta néma csend. Azóta eljutottunk Horváth Csabáig, Molnár Gyuláig, Szél Bernadettig, Gréczy Zsoltig, már csak Fodor Gábor képviseli a jogfolytonosságot, az állandóságot, olyan már ez az egész, mint a sivatag közepén felavatni a világ legnagyobb és legmodernebb homokozóját, és az érdeklődő közönségnek kiosztani a vadonatúj körteformákat.
De a sajtó bezzeg hangos, munkálódik a sok harcos! A hírgyártók kurjongatnak, szinte reng belé az ablak. És most éppen azt határozták el, hogy a Jobbikot átviszik, ha kell, fogukban tartva, a túlsó partra.
S hogy mi van ott, a túlsó parton?
Hát a dicsőséges és mindenek feletti antifasizmus! A pihe-puha filoszemitizmus, mely puhább, mint a vizslakölyök bőre! Ott tartja, fogában Vonát már Havas Henrik is meg Magyar György is. Ez a kettő nem régen még a Jobbik betiltását követelte, és egymás szavába vágva iszonykodtak, hogy ilyesféle dolgok, mint a Jobbik meg Vona, egyáltalán létezhetnek e világban.
S hogy ez fontos-e amúgy, azon túl, hogy kik ezek az alakok? Nem, nem fontos. Semmi újat nem tesz hozzá azon tudásunkhoz, hogy kik ezek.
Csak egy dologra világít rá, élesen, pontosan: ezeknek a gazembereknek soha, egyetlen pillanatig sem számított, hogy van-e vagy nincs antiszemitizmus, s hogy úgy egyáltalán, mi van a zsidókkal. Ezek a zsidókra éppen úgy tesznek magasról, mint becsületre, tisztességre, hazára, népre.
És ezt egyszer, majd a megfelelő alkalommal, nem szabad elfelejtenünk.
(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)
