in ,

Bayer Zsolt a Kossuth téri csürhéről – A lukácsista értelmiség rábólint

JÁMBOR ANDRÁS BIZONYOS ÜRÜGYEKRE HIVATKOZVA A LINCSELÉST IS MEGENGEDHETŐNEK TARTJA

Május 8-án, egy hónappal a választás után megalakult az új Országgyűlés. Az ünnepélyes alakuló ülés idejére több ellenzéki csoportosulás tüntetést hirdetett a Parlament elé. Végül már előző este megjelent a téren egy nagyjából ötvenfős „tömeg”, leginkább a ligetvédők kemény magja, akik nyilván jót buliztak az éjjel. Ezt onnan lehet tudni, hogy másnap reggel, amikor a rendőrök megjelentek a téren, egyikük ezt a felszólítást intézte társaihoz: „Kérem, hogy aki ivott (…), az most hagyja el a teret. Ricsike, húzzál a p…ba!”

Ezt követően néhányan hisztérikus rohangálásba kezdtek, óvodában látunk ilyet, amikor a kiscsoportosok egyfajta tömegpszichózis hatása alatt elkezdik produkálni magukat, szaladgálnak, grimaszolnak, nyelvüket nyújtogatják, nyáluk fröcsög, aztán jön az óvónő, aki szelíd, ám határozott szavakkal rendet teremt. A délelőtt folyamán más típusú, kevésbé pszichedelikus tüntetők érkeztek, akiket tíz óra után beengedtek a térre. Ők pedig hozták a szokásos formát, őrjöngtek kicsit, ordítoztak a rendőrökkel, akik megakadályozták, hogy bemenjenek az Országházba.

Ezt majd egyszer külön meg kellene beszélni, mármint hogy ezek tényleg azt hiszik, csak úgy bemehetnek a Parlamentbe, mindjárt a főlépcsőn, fel a vörös szőnyegen, útba ejtve a Szent Koronát (amit nyilván dühösen összetörnének, és e tettet másnap a velük érző értelmiség meg is magyarázná), aztán be az ülésterembe, ahol pedig nem lehet egészen pontosan tudni, mi is történne, szóval ezt majd egyszer meg kellene beszélni.

Ezzel az üvöltözéssel el is telt a délelőtt, majd elkezdtek szállingózni a vendégek, a meghívottak, az ilyen-olyan potentátok, no meg a képviselők hazafelé. És ekkor forrósodott fel a levegő.

Megint jött a tömegpszichózis, és a csürhe ölni akart. E vágytól hajtva végül megtaláltak három református papot, akikről persze nem tudták, kicsodák, csak olyan ölnivalóan néztek ki, egyikükön még Bocskai-ruha is volt, és annak a három szerencsétlen embernek estek neki. A maradék kicsike eszét is elvesztett csürhe tényleg ölni akart, és ha nincsenek ott a rendőrök, öltek volna. Meglincselték volna a papokat, holttestüket meggyalázták volna, diadalittasan, hersegve dagonyázva a vérben és húsban, elhozva a Parlament elé A legyek ura legrémesebb jeleneteit, a „de hiszen ezek gyerekek” felmentést, de legalább magyarázatot adó lehetősége nélkül.

De a velük érző (lukácsista) értelmiség (értelmiség?) ezt is megmagyarázta volna. Illetve megmagyarázta. Te végezted el ezt a munkát, Jámbor András, imigyen: „Nekem se tetszik a köpködés, ha lehetne, meg nem történtté tenném azt, ami a református egyház vezetőit érte, de a szolidaritásom elsőként sajnos nem tud az ő egyébként valószínűleg tényleg rémisztő és megalázó tízperces helyzetük felé fordulni elsőként, amikor ezzel szemben tönkretett életek állnak.

Mert most mégiscsak az történik, hogy az Echo TV megmutatja a fogatlan nénit (ahogy 2006-ban a Kossuth téri tüntetőket mutatták), hogy felkínálja nézőinek a proli ellenséget, hogy beindítsa a valóságshow-k működési mechanizmusát, amely segít, hogy belenyugodj az életedbe, mert láthatod, hogy vannak nálad rondább, idiótább és nyomorultabb emberek is.

Miközben ennek a fogatlan néninek van egy élete, egy története, egy tudása a világról, és ez a fogatlan néni a mi honfitársunk, a mi szomszédunk, aki pontosan ugyanannyi tiszteletet érdemel meg ismeretlenül is, mint bárki más. És akinek az életével pontosan ugyanannyira kéne törődnie a mindenkori politikának és médiának, mint a református egyház vezetőjének életével. Abban a pillanatban pedig, amikor a Kossuth téri helyzetről a református egyház egyik vezetője azt az értékelést adja megértés és megbocsátás helyett, hogy a tüntetők »mintha arra játszottak volna, hogy kiprovokáljanak egy pofont a rendőröktől«, akkor én biztosan a csürhével vagyok.”

Minden hazugság és minden igaz ebben a kétségbeejtő szózuhatagban, és minden benne van, amit rólatok tudni kell.

S mit kell tudni rólatok? Leginkább azt, hogy a történelemben ti vagytok az állandó. Ti álltatok ott az emelvény alatt, ahol a guillotine működött, ti álltatok ott, hersegve dagonyázva vérben és húsban, te voltál Jean-Paul Marat, kedves Jámbor András, a „megveszett pincepatkány, akinek a közcsatornarendszer eldugulása lehetőséget ad, hogy előugorjon latrinájából és őrjöngve mindent felzabáljon. […]

Mocskos, megszállott, korcs, vérbajos, és csillapíthatatlan gyűlölet tölti el mindenki ellen, aki mosakszik, épelméjű, és vérbaj nélkül való – jellegzetes képviselője egyszóval a forradalmi söpredéknek, a föld alatti egzisztenciáknak, akik lumpenkocsmákból, omladozó műhelyek sötétjéből, erdei rejtekhelyekről és föld alatti lyukakból bukkannak elő hirtelen.”¹

Ti voltatok ott az Ipatyev-ház pincéjében Jekatyerinburgban, szemben egy családdal. A Romanov-dinasztia utolsó uralkodója, II. Miklós cár, az ő családja, továbbá két komornájuk, a háziorvosuk és a cár inasa.

„1918. július 17-én a kora hajnali órákban felébresztették a családot, és mindenkit letereltek a pincébe, II. Miklós orvosát, és a személyzet három tagját is. A cári család tagjainak annak ellenére is rossz volt az előérzetük, hogy Jurovszkij váltig bizonygatta, csupán fényképfelvételeket fognak róluk készíteni. Viszonylag hosszabb várakozás után Jurovszkij vöröskatonákkal tért vissza a pincehelyiségbe. A katonák a vállukról levett puskával fogták körbe a család halálra rémült tagjait.

Jurovszkij ekkor egy papírlapról felolvasta a halálos ítéletet, majd rögtön tüzet vezényelt. Mindenki a földre zuhant, és mint utóbb kiderült, a három lány, Anasztázia, Olga és Marija kivételével azonnal életüket vesztették. Jurovszkij a kivégzés után utasítást adott a lőporfüsttel megtelt pince ablakainak kinyitására. A beáramló friss levegőtől azonban a három lány magához tért, és sikoltozva felültek. A fűzőjükbe varrt nemesfém tárgyak fogták fel a lövedéket. Jurovszkij megijedt, hogy a kiál­tozás felveri az utcát, ezért emberei puskatussal verték agyon a cár szerencsétlen lányait.
A holttesteket lepedőkbe csavarták és a város határában elásták.”²

Valószínűleg Jurovszkijnak is volt egy élete, egy története, egy tudása a világról, sőt a három sérült gyereklányt puskatussal agyonverő és feltehetőleg rossz fogazatú vöröskatonának is volt ilyenje, igaz, Jámbor András? Neked tudnod kell, te ott voltál akkor is.

Miképpen ott voltál Cserny József különítményében is, igaz? A Lenin-fiúk között, éjszakai őrjáraton a rettegésbe ájult Budapesten? Ott voltál, amikor ezek a fogatlanok belelőtték a Dunába ifjabb és idősebb Hollán Sándort? Mert először ti lőttetek a Dunába embereket, polgárokat, a nyilasok tőletek tanulták ezt, de hát a nyilasok is ti voltatok, és közben mindvégig azzal áltattátok magatokat, hogy nektek van egy életetek, egy történetetek, egy tudásotok a világról, ráadásul a fogatok is rossz.

Ott voltál Szamuely Tibor páncélvonatán, faluról falura menet, ahol aztán a kicsike főtéren felhúztátok a fára a papot meg a bírót, igaz, Jámbor András? Talán te írtad Szamuely Tibornak ezt a Győrben elmondott beszédét is:

„A hatalom a kezünkben van. Aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani. Az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különösebb áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér ömöljön. A vértől nem kell félni. A vér – acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, mely az igazi kommünvilághoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát!”

Aztán neki is láttatok, ugye, Jámbor András?

Ott voltál, amikor agyonlőtték Tisza Istvánt. Ott álltál a Róheim-villa halljában, szemben a hatalmas, nagy emberrel, és te húztad meg a ravaszt, mert féltél, és mert akkor és ott ismét rádöbbentél teljes jelentéktelenségedre, amit nem tudtál soha megbocsátani a világnak. S míg a gróf haldoklott, te belenéztél a velencei tükörbe, és megállapítottad, hogy rosszak a fogaid, vagyis teljesen jogos, amit tettél.

De ott voltál Pócspetriben is, és te írtad meg a cikket, amit meg kellett írnod, csak akkor Vásárhelyi Miklós volt a neved: „Vásárhelyi Miklós június 6-án »helyszíni riportban« számol be, mi történt. Riportja címe: Vér tapad a fekete reakció kezéhez. A pócspetri plébános által felizgatott tömeg tüntetésén egy volt horthysta zászlós meg­gyilkolta Takács Gábor rendőr őrvezetőt.

A cikk néhány alcíme: A plébános uszít, sikkaszt, feketézik; Litánia, amely gyilkossággal végződik; Menekülés a felelősségre vonás elől. Vásárhelyi így ajánlja az ÁVO és a »bíróság« kezébe a »bűnösöket«: Felelniök kell bűneikért, és a büntetésnek példamutatónak kell lennie. Mindenkinek lakolnia kell, aki részt vett a gyilkos tüntetésben, de elsősorban a horthysta gyilkosnak, az uszító plébánosnak és azoknak a felbujtóknak, akik felsőbb ösztönzésre a kereszténység védelmének hamis ürügye alatt pusztulásba, vérbe és gyalázatba próbálják sodorni a felemelkedő magyar parasztságot.”

A helyszínről tudósító riporter azután Pócspetriért felelni kell! címmel június 10-én írt vezércikket a Szabad Nép címoldalán. Vásárhelyi ott is vért követelt: „A pócspetri véres zendülés nyílt leleplezése az egyház palástja mögé bújt reakció politikai szándékainak […] Pócspetri most nyersen és brutálisan megmutatta, hogy ezzel szemben mire törekszik a fekete reakció: az összes ellenforradalmi erők egyesítésére, a volt horthysta tisztek, a népnyúzó malmos, a nem igazolt tisztviselők szövetségének vezetésére, a régi rendszer visszaállítására…”³

Vajon túlélte a „népnyúzó malmos”, mit gondolsz, Jámbor András? Folytathatnám a históriát, de minek? Nekünk nincs beszélnivalónk ugyanis. Mert ti megérkeztetek a históriából, rossz foggal meg világképpel, kimentek a térre, és pontosan ott akarjátok folytatni, ahol legutoljára, valamikor 1963-ban, az utolsó ’56-os elítélt kivégzésekor abbahagytátok. Én pedig akkor születtem, Jámbor András. S életemben először gondolok valami szimbólumot ebbe a dátumba és azt, hogy utolsó leheletemig az ellen fogok küzdeni, hogy ti újra hersegve dagonyázhassatok a vérben és húsban, a rossz fogatokra meg a világnézetetekre hivatkozva.

Jegyzetek: ¹ Egon Friedell: Az újkori kultúra története, ² Elter Tamás: Az Ipatyev-ház sötét titkai, ³ Lovas István: Vásárhelyit – aki Mindszentyt szánalmas féregnek nevezte – ismét hősnek mutatták be

(Bayer Zsolt, magyaridok.hu)

Vélemény, hozzászólás?

Loading…

Hozzászólások

hozzászólás

MÁR CSICSKUL – Megvonták Márki-Zay 100 milliós jogkörét