45 éves vagyok.
Imádom a hazámat a nehézségekkel együtt is.
45 éves vagyok.
Soha egy pillanatra sem gondoltam, hogy egy másik országban kellene élnem.
45 éves vagyok.
26 éve dolgozom a szakmámban, pedig mikor végeztem a szakközépiskolával, akkor a fizetésem csak a hétvégi bulizásra volt elég. Persze, akkor jó volt úgy is, és kell is a fiatalnak pár laza év.
45 éves vagyok.
Azon gondolkozom néha, mi lelte a mai fiatalokat? Azt hiszik, hogy csak kiesnek az iskolapadból és máris álomfizetés pottyan a zsebükbe? Eszükbe jut egyáltalán, hogy a szüleiknek sem volt könnyebb? A nagyszülőkről nem is beszélve, akik a második világháború után egy romhalmazból építették újjá az országot?
45 éves vagyok.
Üzenem a huszonéveseknek, nem sírni kell, nem elfutni kell, inkább kitartással, sok munkával, elszántsággal tovább építeni ezt a csodálatos országot.
45 éves vagyok.
Örülök, hogy vigyázhatok idősödő szüleimre, akik nem azt érdemlik, hogy a gyerekeik, unokáik elhagyják őket. Erre sem gondoltok?
45 éves vagyok.
Soha ilyen büszke nem voltam egyetlen korábbi kormányunkra sem. A legfontosabbnak azt tartom, hogy ez a kormány tényleg pozitív üzeneteket küld az ország polgárai felé. Igenis jó érzés büszke magyarnak lenni, igenis fontos a nemzeti függetlenség, igenis lehet más véleményünk, mint amit ránk akarnak kényszeríteni, sőt, a történelmünk ismeretei alapján talán ehhez több jogunk van, mint bárki másnak…
Ez a legfontosabb. Magunkra találni. Ezzel tartozunk az őseinknek (s nem sírás-rívással, megfutamodással), akiknek sokszor sokkal nehezebb volt túlélni, mint nekünk, mostani generációknak….
Úgyhogy be lehet fejezni a hisztit, az önsajnálatot és a műbalhét!
(forrás: Horváth Noémi, 888.hu)
